Válás, új életkezdés utáni bírósági döntés vagy megegyezés gyermekkel kapcsolatban. Kinél hogy?

A bíróság általában 2 hetente egy hétvégét ítél meg, kisgyereknél az anya jelenlétében.

Akiben minimális emberség és realitásérzék van, az viszont felfogja, hogy ez nagyon kevés és engedi sokkal sűrűbben találkozni a gyereket az apjával.

Szerintem a lényeg a rendszerességen múlik.

Nálunk heti 2x2,5 óra és egy havi 7 órás plusz láthatás van. A kicsi 16 hónapos. Apuka elviszi, mert nem nagyon lehetett elviselni őt, illetve nem a kicsivel foglalkozott láthatások alatt. 3 éves korától minden második hétvége, szünetek fele. Nálunk az apa nem kért többet...

Nálunk váláskor az egyik gyerek 3, a másik 2 éves volt.

Apuka a nagyobbik gyereket vitte, nekem maradt a kicsi, azért mert a kicsi még kicsi, pelenkás, meg egyebek.

Tartásdíjat nem kértünk egymástól, láthatás meg amikor ráérünk. Mivel külföldön éltem, többször előfordult, hogy a lányomat magammal vittem egy hónapra, de mióta Mo.-on élek azóta is van, hogy a nyári szünetét nálunk tölt.

A férjem sajnos nincs olyan helyzetben, hogy látogassa a fiát, úgyhogy ők csak akkor találkoznak, ha leutazunk hozzájuk (250 km), de az évi 2-3 alkalommal bőven meg van elégedve.

Nézd, nem tudom mi történt köztük. Nálunk én igen jámbor ember vagyok, és mégis nagyon csúnyán elfajultak a dolgok. Mivel nem voltam hajlandó mindenről lemondani (főként a kicsi miatt) nem sikeredett túl szépre a válásunk. Teszem hozzá, én a 6 hónapos babát elengedtem volna vele pl. sétálni, ha az első néhány alkalommal, mikor jött a kicsiért és csinálta a cirkuszt, nem felejtette volna ott a lányát...persze mindenkinek azt mondta, hogy én nem engedtem el...

Azóta közel egy év telt el, és most ott tartunk, hogy bemesélte mindenkinek, hogy én vagyok a szemét ember. Holott ő mondta azt, hogy neki elég a gyerek kéthetente, de tovább megyek, mikor megütött a kicsivel a kezemben, akkor másnap iratott az ügyvédjével egy levelet, hogy a biztonsága és a félelemérzetének csökkentése érdekében engedjem meg, hogy hozzon magával valakit...mintha az előző exeimnek kitéptem volna a végtagjait és a hátába állítottam...:-)

Szóval, azt akarom mondani, hogy a panaszkodó embernek sem kell elhinni mindent, még ha tesó is...bocs, de nekem ez a tapasztalatom.

Nekünk is csúnya szakításunk volt.

Az én oldalam: viharos, verekedős különválásunk után hónapokig nem jelentkezett, majd kitalálta, hogy ő most elviszi pár órára a két éves gyereket. A fiunk nagyon anyás, nem szokta meg, hogy külön van tőlem, bébiszitterre sem bíztam soha, az apjától is elszokott, ráadásul amikor utoljára látta, épp az anyut ütötte, így hát teli torokból üvöltött, mikor átadtam. Vártam pár percet, hogy csituljon, de nvégül inkább kértem, hogy most ne vigye el, előbb szervezzünk pár közös programot hármasban, hogy lássa a gyermek, hogy minden rendben van, és újra bizalommal forduljon felé. Ebből az lett, hogy azóta kéthavonta ha jelentkezik, és nem próbálta többé elvinni.

Az ő oldala: ellene nevelem a gyereket, és nem engedem hogy elvigye.

Nyilván 10 évesen már más. De valahol érthető a minden második hétvége. Hiszen egy dolgozó nő mikor szervezzen közös programokat az iskolás gyermekével, ha nem hétévégente? Lehet mondani, hogy hétközben végig vele van reggel és este, de kirándulni, gyerekprogramokra menni, vagy huzamosabb tartalmas időt eltölteni ő is csak hétvégén tud a gyerekével, így tök normális, hogy csak a hétvégék felét adja oda a másik szülőnek, nem? Én sem hagynám, hogy az apja minden hétvégén elvigye a gyermekem, mert a hétköznapok mókuskerekébe nem sok tartalmas időtöltés fér, szerintem szükség van a hétvégi kiruccanásokra. De azt mondjuk hagynám, hogy olykor az apa menjen a suliba a gyerekért, és egy-két óra közös csavargás után hozza haza, de persze elég korán ahhoz, hogy legyen idő még leckét írni. Csakhogy általában az apák munkaideje ezt nem engedi meg. Így marad a minden második hétvége. Szívás, dehát az egész válás egy nagy szívás mindenkinek. Nektek hogy sikerült megoldani úgy, hogy mindegyik félnek jó legyen? Őszintén kíváncsi vagyok.