El tudom-e hagyni a férjemet a szerelmemért?

Kedves válaszolók és új olvasók!

Több mint egy éve tettem fel a kérdésemet és tudom, sokan kíváncsian vártátok, hogy vajon milyen döntést hoztam. Még mielőtt belekezdenék, mindenki válaszát nagyon köszönöm! Mindet megfontoltam. A kedves szerelmemét különösen, akivel azóta meg tudtuk beszélni ezt a kis félreértést. Tudjátok, ő az a pasi, aki bármit megtesz a szerelméért, azaz értem (ha kell, akár segítő választ is ír vagy nem ír). És a szerelmét immár 6 éve naponta érezteti velem. Interneten, telefonon, sőt nem hittem volna, de működik a telepátia is! És ezerszer odaadóbban és figyelmesebben teszi, mint bárki, aki könnyedén megölelheti vagy megcsókolhatja a kedvesét. Ő megtalálja mindig a legmegfelelőbb utat a szívemhez, ha baj van. Elsőként a segítségemre siet annak ellenére, hogy kevesebb a lehetősége a távolság miatt. Nem éreztem még senkit ilyen közel magamhoz, a szívemhez és a lelkemhez, mint Őt, aki több ezer km-re van tőlem. Amikor beszélünk, összeér a szívünk. Soha nem éreztem ilyen fokú szeretetet, szerelmet és kényeztetést, mint amilyet ő ad nekem. És pontosan ez az a dolog, ami mellett nem tudok elmenni és ami folyamatosan azt súgja nekem, hogy tartsak ki mellette és kössek ki az ő oldalán, mert Ő AZ IGAZI nekem.

Az eltelt egy évben a férjemmel továbbra is rengetegszer próbáltam javítani a kapcsolatunkat. Akár lemondtam volna a szerelmemről is, mert a lelkiismeretem azt mondatta velem, hogy nem hagyhatom a férjemet és a családomat cserben. Hiszen egykor megfogadtam, hogy jóban-rosszban vele leszek! De sajnos a sokadik próbálkozásom után rájöttem, hogy ebben a házasságban már csak egyedül vagyok, aki igazán rendbe akarja(-ta) hozni. És ha ő már nem az "ígértek" szerint él velem, akkor nekem sem kell a végtelenségig kitartanom. Sok idő kellett, hogy ezt megértsem. És nem szabad, hogy emiatt bűntudatom legyen. Butaság! Hiszen, annyiszor kértem, hogy a kocsmázással töltött drága idő helyett siessen haza hozzánk... Mit sem ért. Igazából nekem már az sem tetszett, hogy kérni kellett erre. A szívünk, ha szeret, megmondja magától, hogy hol kell lennünk, kik azok akikkel jól érezzük magunkat, akik fontosak számunkra. Nos az ő esetében ez 70-80 %-ban a haverokat jelentette. Nekem csak értenem kell belőle. Tudomásul venni, hogy ő döntött helyettem. Nehéz a szívem ugyan, mert a szeretetem nem múlt el iránta. De észre kell vennem, hogy neki nem én és nem a családunk a legfontosabb. Hiába vagyunk jól meg egymással amúgy, nem számíthatok rá, mint igazi férj és apa.

Rengeteget gondolkoztam azon, hol van az a pont, amikor már nem érdemes tovább kergetni azt, ami rég nincs. Úgy gondolom, ha a Kedvesem nem lenne és őbenne nem látnám, nem érezném azokat a dolgokat, amiket a férjemben sohasem találtam, talán eszembe sem jutna, hogy változtatnom kellene. De volt időm bőven, hogy eljussak odáig, miért ne folytatnám igaz szeretetben, boldogságban az életemet? Meg akartam ezt tenni a férjemmel is, ővé volt az elsődleges esély, de nem akart velem tartani. Sajnálom nagyon. Nem várhatok örökké, hogy megváltozzon. Egy éve semmi sem lett más! Tovább kell lépnem. És a szerelmemet választom. Ebben hiszek már csak! Terveink vannak és erőnk, hogy lépjünk. Persze, tudjuk jól, a válás nem lesz könnyű, sem itt, sem ott. De abban teljesen biztosak vagyunk, hogy a szerelmünk átsegít a nehézségeken. Eddig még sosem hagyott cserben minket. Pedig annak ellenére, hogy "csak" internetes kapcsolat, sok nehézségen és megpróbáltatáson mentünk már keresztül. De mindig a megoldásokat kerestük, ami újra és újra összehozott minket és megerősítette bennünk, hogy egymásért vagyunk. Sajnos két házasságnak kell felbomlani ahhoz, hogy MI együtt lehessünk, de olyan sok jelet kaptunk már az élettől, hogy ezen az úton kell mennünk, hogy már egyáltalán nem kételkedünk benne. Így lesz a jó. Úgy gondoljuk, hogy az elhagyott párjainknak - amennyiben ők ezt engedik és akarják - minden tőlünk telhető segítséget megadunk az újrakezdéshez. Egyébként már mindketten tudják, hogy válásra készülünk. Sokat beszélgettünk velük erről. Mert nem az a célunk, hogy sokkoljuk és tönkretegyük őket, hanem az, hogy valamennyire el tudják ők is fogadni ezt a változást és tudjanak majd továbblépni.

Az 5 és 10 éves lányos anyukának üzenem, hogy remélem, azóta ő is megtalálta azt az utat, ami a szívét megnyugtatja. Nagyon hasonló volt a történetünk. Ő is a szerelmet kutatta, az érzelmeket kereste, és nem tudta, mi a helyes út, együtt élni valakivel, aki amúgy rendes, de már nincsenek felé érzelmei vagy váltani. Én azt az utat választom, hogy feladom a kényelmes megszokottat a szerelmemért. Sok év gondolkozás és mérlegelés után ebben látom a boldogabb jövő lehetőségét. Sok mindent fel kell adnom érte, áldozatot kell hoznom. Van benne bizonytalanság, mert előre mindent nem láthatok. Mégis úgy érzem, hogy amit ebben a kapcsolatban kapok és kaphatok az nekem mindennél többet ér.

Úgy tervezem, hogy hamarosan elmondom a döntésemet a lányaimnak (15 és 18 évesek lesznek már), azért, hogy legyen idejük eldönteni, velem tartanak-e. El fogok költözni a férjemtől, egyelőre még nem a kedvesemhez, csak külön. Így lesz időm lezárni magamban a házasságomat. Aztán a következő nagy lépés a találkozásunk lesz. 11 év után. Igyekszem minden gondolatomat a közös jövőnkbe tekintve, az új élet kialakítására fordítani, és nem a múlt hibáin keseregni. Inkább tanulni belőlük és egy jobb, boldogabb életet élni, egyetértésben, igazi egységben a Kedvesemmel, akivel mindennél jobban szeretjük és becsüljük egymást.

Kedves Mindenki, aki valaha olvasta a történetemet, kérdésemet és érdeklődött a folytatás iránt….

Szinte már el is felejtettem, hogy valamikor kiírtam ezt a kérdést és ma valahogy rákattintottam és végigolvastam minden hozzászólást. Most is ugyanúgy megérintette a szívemet, mint AKKOR. És úgy döntöttem, megírom, mi is történt azóta, hogy alakult az életünk. Talán eljut valakihez, aki szerette volna tudni.

Mint legvégül írtam, a szerelmem mellett döntöttem és elkezdtem azt az utat járni, kidolgozni, ami hozzá vezet. Konkrét tettekkel. Semmi sem volt könnyű, iszonyatosan sok fájdalom és szenvedés következett. Beszéltem a családommal és elköltöztem a szomszéd városba. A gyermekeim már 16 és 19 évesek voltak, nem tartottak velem. Ez nagyon nehéz volt nekem, de nem lehettem önző, elfogadtam a döntésüket. Hiszen mindannyian tudtuk jól, hogy csak idegilenes az új lakhely, az én tervem egy nagyobb lépés. Szerencsére a Szerelmem minden nehéz percen átsegített, mellettem volt, amikor csak tehette. Bíztatott, támogatott engem. Nélküle nem is tudtam volna végigcsinálni. Óriási segítség volt Ő nekem. A válás csendesen, normálisan, kulturáltan zajlott. Sikerült mindenben megegyeznünk, közösen. A volt férjem elengedett a házasságunkból, nem is próbált visszatartani, inkább mindenben együttműködő és segítőkész volt. Ez most hogy jó vagy nem az ember lelkének, mindenki döntse el. Nekem segített. Tudtam menni előre az utamon, nem hátráltam meg, nem bizonytalanodtam el.

A válóper elindítása után megtörtént a sok éve várva várt első nagy találkozás a Kedvesemmel. Elutaztam hozzá, ő várt engem, olyan volt, mint egy meseszép álom! Tele voltunk izgalommal, mint két tini az első randi előtt. Emlékszem milyen furcsa volt a személyes együttlét. Egymás szemébe nézni. Meg kellett szoknunk, hogy fizikai közelségben vagyunk. Fel kellett fognunk, hogy ez most a valóság. Csodálatos, leírhatatlan volt!!

Azonban – hogy a történet ne legyen teljesen tökéletes - sajnos jött valami más, váratlan fordulat is. A Kedvesem volt feleségét sokkolta az én jelenlétem. Ő igazából még mindig nem hitte el, hogy a férje őt elhagyta, és akkor szembesült ezzel igazán, amikor én ott voltam élő valóságomban. Ők elváltak már addigra, de úgy volt csak lehetőségük a különköltözésre, hogy egymás szomszédai lettek. Nos, ez elég szerencsétlen megoldás, és ez sajnos eléggé megnehezítette az ott tartózkodásom idejét. Annyira, hogy a volt feleség rossz állapotba kerülése elbizonytalanította a Kedvesemet, aki végül ennek a nyomásnak a hatására közölte velem, hogy visszamegy hozzá mégis és megpróbálják együtt a folytatást…. Mondanom sem kell, hogy ezek a szavak hidegzuhanyként értek engem, aki átutaztam a fél világot, mindent feladva azért, hogy valóra válthassuk a közös álmainkat. Mérhetetlen visszafogottság kellett hogy uralkodjon rajtam, hogy ezt a fordulatot el tudjam viselni. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól és teljesen kétségbe estem. De őszintén szerettem a Kedvesemet és nem bántottam, nem vontam felelősségre, nem estem neki és nem csináltam semmiféle cirkuszt. Csak nagyon sírtam és nem tudtam, mit tegyek. Próbáltam érteni, mi zajlik vajon most az Ő szívében. Tudtam, hogy nagyon nehéz most neki. De bíztam benne, hogy ebből a pánikból majd fel fog ébredni. Mert teljesen biztos voltam benne, hogy csak megijedt, és az adott helyzetben azt találta a legjobb megoldásnak, ha megnyugtatja a sokkhatásban magából teljesen kifordult volt feleséget… Nos kemény 3 hét után én visszarepültem. Nem tudtam, mi következik majd, mi lesz az életemmel… A volt férjemhez visszamenni, nem szerepelt az elképzeléseim között… Tudtam, hogy idő kell ahhoz, hogy a Kedvesem összeszedje magát és letisztázza az érzéseit. Nem bántottam őt egyetlen szóval sem, csak szerettem továbbra is, amennyire tudtam és hagytam, hogy úgy tegyen, ahogy a szíve diktálja. Csak a hitem volt, semi más. Bíztam az Ő szívében és rengeteg szerelemmel vettem körül. Úgy gondolom, sokan nagy cirkuszt és számonkérést rendeztek volna, de az én szívembe nem fért bele ez a viselkedés, hiszen szerettem és csak egyetlen út volt, hogy értsem és segítsem őt, bárhogy is lesz. És így volt a jó. A dolgok elkezdtek újra a “régiek” szerint működni és Ő visszatalált hozzám. Átbeszéltük a történteket. Ő távolabbra költözött a volt feleségétől és onnantól egészen más volt minden. A másodszori és utána években évi 2-szeri találkozásaink, 2 hónapos együttléteink csodálatosak, szerelmesek voltak. Igazán egymásra találtunk. Köszönhetjük annak, hogy sok-sok nehézségben kitartottunk egymás mellett. A nehéz időszakokban is mindig segítettük, szerettük egymást és a megoldásokat kerestük. A szíveink mindig megmutatták nekünk a megfelelő utat.

A történet folytatása: Jelenleg együtt élünk, tavaly összeházasodtunk, és éppen az első gyermekünk születését várjuk. Nem éreztem még soha ehhez fogható boldogságot a szívemben, mint amit most élek át. És a férjem teljesen ki van virulval! A lányainkkal – mind a 4-gyel – nagyon jó a kapcsolatunk. Szerencsére már felnőttek. Az enyémek továbbra is Magyarországon élnek és még tanulnak, 19 és 22 évesek. Kedvelik a férjemet. Amikor csak lehet, beszélünk skype-on és remélhetőleg hamarosan találkozunk is. Nagyon hiányoznak. De tudom, hogy sokminden áll még előttük az életben, és akár egyszer még úgy is dönthetnek, hogy a közelünkben fognak élni. A férjem lányai már párkacsolatban élnek. Elfogadtak engem és gyakran keresnek, közös programot szerveznek. Igazán kedvesek velem. Egy szavam sem lehet! Szeretjük nagyon őket. És mindannyian örülnek a kistesó érkezésének. Csodálatos családunk van!

Hihetetlen, milyen hosszú és göröngyös de igazán tanulságos és egyben boldog utat jártunk be, hogy ide eljussunk. Sok-sok könnycsepp csordult le az arcunkon, hol aggodalmunkban, hol örömünkben. Reménytelennek látszó helyzetekből újra és újra fel tudtunk állni és megtaláltuk az utat, ami egymáshoz vitt minket, mert mindvégig hittünk a szerelmünkben. 17 év kitartás, rengeteg áldozat és a szerelembe vetett végtelen hitünk megadta nekünk, hogy végre együtt lehessünk!! Ezek után úgy gondolom, jól döntöttem! Érdemes a szerelemre alapozni az életünket. De egy dolgot soha nem szabad elfelejtenünk, azt, hogy az útnak soha nincs vége! Nincs megállás! Minden áldott nap figyelni kell a tűzre, hogy ki ne aludjon.