Akik babával lettek egyedülálló anyák, hogy tudtátok elfogadni, hogy egyedül maradtatok?

Környezetem példáját tudom felhozni.

Unokahugom most 25 éves, fiatalon esett teherbe, 3 gyermeke van, a legnagyobb 6 éves a legkisebb 3. Apukát ő hagyta el mert börtönbe került. KB 6 hónapig lakott a családnál, amíg nem tudott saját albérletbe menni.

Hamar túl tette magát szerencsére az apukán mert nem volt egy jó ember.... Költözés után 2 hónappal kezdett ismerkedni a badoon. Először csak szexkapcsolatot akart, alakult is pár neki, aztán randizott is később. 3 komolyabb randija volt, nem gátolták a gyerekek semmiben. Unokahugom volt a gyerekek miatt "túl" válogatós. De megtalálta az igazit. Azóta már együtt élnek a pasival és a gyerekekkel. Soha nem tapasztalt nehézséget, de távolabbi ismerősi körben sem tapasztalom.

Illetve anyukám amikor elvalt apumtól 11 éves voltam, hát emlékeim szerint anyumnak is mindig volt pasija 😅 szex is és komoly is.

Volt amikor nehéz volt nekik egyedül, de ez csak egy pillanatnyi érzelmi kilengés volt.

Család, barátok mindig segítettek. De önmagában nem volt nekik nehéz a pár találás. De nyilván nem vagyunk egyformák. Van akinek nem ilyen egyszerű...

Sokszor sokkal jobb egyedül lenni a babával, mert csak magatokra figyelhetsz, nem kell még napi csatározásokat folytatni a hétköznapi apró dolgokban, nem kell figyelembe venni a férfi igényeit, aki biztos, hogy mást akar enni, máskor akar enni, más ritmusban kel és fekszik, nem kell rá vasalni, az ő igénye szerint takarítani vagy egyéb mást.

Természetesen családpárti vagyok, de a fenti dolgok nem mindig kellemesek.