A válást sokan miért kudarcként élik meg? Mitől kudarc ez? Miért kellene 2 olyan embernek együtt maradni, akiknek nem kellene?

Én azoknál látom ezt akik naívan egy 1-2 éves járogatás után nagyon elhitték, hogy a párjuk mekkora tökéletes ember és hozzámentek. Aztán persze amikor 3-4 év után valóban megismered, éltetek már együtt valamennyit akkor jön a nagy koppanás, hogy amúgy köze nincs ahhoz az emberhez aminek mutatta magát az elején hogy lenyűgözzön.

Abszolút megértem ha az ilyen ember csalódik, magában is meg a párjában is.

Nyilván az is csalódás meg kudarc ha valakivel 10-15 éven keresztül minden problémát megoldottatok és fent tudtátok tartani a jó kapcsolatot, de utána valami megváltozik és elromlik az egész. Itt azért egyértelmű sok esetben, hogy valamit nem jól csináltatok. Magától egy kapcsolat se romlik el, valamit rosszul kell csinálni vagy valamit el kell hanyagolni hozzá.

Viszont én is úgy gondolom, hogy a legkevésbé sem kell egy ilyen miatt szomorkodni. Ami nem működik azt nem kell erőltetni, nem mindent lehet megjavítani. Tanulni kell belőle, hogy a következő kapcsolatod ne cseszd el és ennyi.

Azert, mert -idealis esetben- azok hazasodnak ossze, akik tenyleg szivbol szeretik egymast, ea tenylrg eltokelt szandekuk, hogy joban-rosszban egyutt elik le az egesz eletuket, mert ok osszetartoznak es egy csalad. Ezt ki is nyilatkoztatjak a rokonaik, barataik, az allam, az egyhaz es legfokepp sajat maguk elott.

A valasnal meg kiderül, hogy bar annyira szerettek volna veghezvinni ezt az "orokke egyutt" dolgot, valahogy megsem sikerult es megbuktak mint par, csalad.

Nézd meg ezt a sorozatot, és majd meglátod milyen "jó" a válás, mind a felnőttek, mind egy gyerek szempontjából:

[link]

Talán mert megígérték egymásnak, hogy mindenben együtt lesznek. Nem jött össze.

Talán mert a családjára nézve szégyen, hogy pont ő válik.

Talán mert ettől csökkent az önbizalma, hogy nem jött össze, bezzeg a pl.: "tesójának" összejött.

A pozitív oldalával nagyon kevesen foglalkoznak.

Azért kudarc a válás, mert a párkapcsolaton folyamatosan munkálkodni, javítgatni kell, és akik ezt nem ismerik fel vagy nem tudják megcsinálni valamilyen ok miatt, azok elbuktak egy projektet, nem tudtak elvégezni egy munkát, amit örök életre terveztek.

Igen, mindenki örök életre tervez és senki nem úgy házasodik, hogy majd később elválok.

És azért is kudarc a válás, mert még abban az esteben is, ha nagyon eldurvulnak a dolgok egy házasságban, akkor is a válás az a kisebbik rossz. Nincsen olyan, hogy jó válás, csak rossz és kevésbé rossz válások vannak. A jó az, hogyha a házastársak életük végig együtt tudnak maradni egy normális párkapcsolatban.

Ennek a kudarcnak - ami valójában egy önbecslési válság az életben - van egy nagyon kemény biokémiai háttere. A régi korokban ezt nem ismerhették, és ezért korlátozó szabályokat vezettek be, hogy ne történhessen meg. Ma azonban az utóbbi 20 év kutatásai a hormonok területén olyan magyarázattal szolgáltak, hogy - ha széles körben ez ismertté válna - akkor az ugyanezen okból meghozott törvények teljesen nyilvánvalóvá válnának (mint pl. a rágalmazás esetében).

A titok nyitja az oxitocin nevű hormonunk. Emellett még azt a statisztikai tényt is figyelembe kell vennünk, hogy bármilyen szimpátia (vagy kémia, stb,) esetén is annak az esélye ebben a civilizált korunkban, hogy az "igazival" találkoztunk (tehát, hogy hosszú távon nem vagyunk összeférhetetlenek), meglehetősen kicsi! Kb. 25%-ában az eseteknek teljesül (4 emberből átlag 3 nem hozzánk való, hiába a vonzalmunk egymáshoz).

Az oxitocinnak nem a simaizom összehúzó hatásáról lesz szó (bár szüléseket indítanak be vele), hanem amit az agyban végez: egy valamely személyhez kapcsolódó kötődés kialakítása. A kötődésnek jellege is van, s az egyik - először felismert - az anyai kötődés. Ez a szüléskor a természetes módon képződő nagy mennyiségű oxitocintól alakul ki a csecsemő iránt (közben persze méh összehúzódást vált ki). Mindez folytatódik a szoptatás alatt is (tejcsatornák), és minél többször hat, annál erősebb. Egyfajta érzés-emlék, amely nem múlik el soha! Mire felnő a gyerek, még mindig tart, és az anya nagyon nehezen engedi szabadjára gyermekét. Ám a legnagyobb trauma számára, ha valamely okból elveszti azt. Komoly önbecsléshiányt okoz, melyet nem lehet kiheverni, csak - bár idővel a fájdalom enyhül - vele együtt élni.

Az új felfedezés, hogy a szex alatt is rengeteg oxitocin termelődik (bár az orgazmust egy másik anyag, az endorfin váltja ki, amely egy valóságos drog is). Azaz a szex - minél többször csinálják annál erősebb - kötődést vált ki, intím színezettel. Ez a kötődésérzet nagyon sokáig azt hazudja, hogy "ő az igazi", "egyek vagyunk", "egymáshoz valók vagyunk", és az idővel egyre gyakoribbá váló súrlódásokat rövid távon pedig az endorfin nyugtató droghatása ellensúlyozza.

Ha tényleg egymáshoz valók vagyunk, és ez az első szexkapcsolatunk, akkor ez a kötőhatás egy nagyfokú húséget is generál bennünk (bár fel tudunk izgulni mástól is, de az adódó alkalomban nem kívánjuk az "idegen fél" testi érintését.

Ha összeférhetetlenek vagyunk, akkor is évekig tart a huzavona, ez a "se vele, se nélküle" kapcsolat, amelyben "az eszemmel szakítanék, de a szívem visszahúz" (igen, ez a szerelmi csalódás, és még szakítás után is gyakori a visszavágyakozás). S ha szétválunk (szakítunk, válunk), akkor jön ugyanaz az önbecslésünket porig romboló fájdalom, mint ami az anyánál van a gyermekével kapcsolatban. S ugyanez a helyzet, ha megcsalnak minket. Ez az érzés táplálja azt, amit kudarcnak nevezünk meg. Ez is megszüntethetetlen, és a kötődés is, legfeljebb évtizedek alatt elhalványul. Sajnos a traumától - bár észre sem vesszük, sőt tagadjuk - a személyiségünk megváltozik. Bizalmatlanná válunk általában is, de a másik nemmel kapcsolatban pláne. Még tudat alatt is visszavágyunk, de egy új kapcsolatban is a szex alatt felbukkannak a régi emlékek, s a rossz érzések, s ez belezavar a szexbe. Ugyanakkor az új partnerrel is kialakul kötődés, és a vele való szakítás is fáj, de már nem egyedülálló kötődésünk van. Olyan ez mint egy ragasztószalag, amely az első esetben jól tapad, és nehéz a leválasztás, aztán már egyre inkább lazul a hatása a további ragasztáskor.

A válást azonban nem igazán mi szenvedjük meg! Hanem a gyerek, illetve maga a társadalom. A gyerek különösen az első éveiben érzékeny erre, de - még ha nem is látszik rajta - nagyobb korában is ugyanolyan traumaként éli meg, mint akár mi. A pici korú gyermeknél pedig az anya - a trauma hatására - gyakorlatilag képtelen olyan szeretettel ellátni utódját, amelytől az egészséges pszichével nőne fel. Felnőtt korára - de a mai generációnál már az ifjúkorban is - komoly pszichés zavarok támadnak számos kórképpel, olyanokkal, amelyeket nem tulajdonítanánk egy babakori, s észre sem vehető pszichés sérülésnek. Önzővé, nárcisztikussá válik, (pszichés) bántalmazó kapcsolatban bntalmazó félként nyilvánul meg, vagy éppen (s ma már ez gyakoribb) a pszichés bántalmazás áldozataként pokolként éli meg a környezetét. Ezek a több generáción át ható hatások, melyek akkor is terjednek, ha a felnőtt, de így sérült embernek gyeremeke születik, s a hatás arra is tovább irányul.

A közvetlen társadalmi hatás - amennyiben az ilyen esetek széleskörűek - a bizalmatlanságból eredő, s nagyon lecsappanó gyermevállalási kedv, amely a népesség fogyását okozza. Ám a fogyás mellett hosszú távon az is teljesül , hogy a népesség koreloszlása jelentős torzulást szenved. Rengeteg idős marad, viszonylag kevés munkaképesre, az idősek ellátása mellett még saját gyermeket is kellene nevelni, amely így együtt már nagy teher, azaz a fogyás állandósul. 2-3 generáció után beáll a demográfiai válság, amely éppen napjainkban bontakozik ki az 50 évvel ezelőtti szexforradalom eredményeképpen. A történelmi tapasztalatok (melyet J. D. Unwin még 1934-es munkájából olvashatók ki) az elmúlt korokból, és a föld számos pontjáról azt jelzik, hogy ez mindenképpen egy fellendült civilizáció végét, hanyatlását, és pusztulását eredményezték. Ránk is ez vár, és az egész civilizált régió ettől szenved, melyben mélyre süllyedve, már - civilizálatlanul - nem olyan súlyos az összeférhetetlenség, és a szexuális korlátokat is kényszerűen visszaállítja egy hatalom, amely diktatúraként a demokráciát leváltja.