Mennyire jellemző az, hogyha valaki sokáig nem találja a párját, akkor később megfogja becsülni a partnerét és, ha boldogtalan volt a párja mellett életvidám lesz?

Szerintem nincs a kettő között összefüggés. A párom előttem sokáig volt egyedül, sokáig élt egyedül, és sok ostoba és céltalan randija volt.

Ő például végtelenül rigolyás lett, nagyon nehezen alkalmazkodik bármihez is, és nagyon sokáig tartott, míg megszokta, hogy én is jelen vagyok az életében, pedig egyébként hasonlóak vagyunk.

Én előtte együtt éltem exemmel, megszoktam a kapcsolatot, és sokkal könnyebben igazodok hozzá, mint fordítva, pedig tényleg rigolyás, de úgymond rutinból jön az egész.

Szóval szerintem nincs összefüggés, az egyedüllét is rossz hatással lehet emberekre.

Semennyire.

Eleinte van a rózsaszín köd, a pillangók a gyomorban. De ez elmúlik.

Marad helyette a másikra akaszkodás, mert tőle várod, hogy neked jó legyen. De nem lesz. Idővel jön az első veszekedés, és a szakítás szele.

Mikor ezt átéled, jön a pánik, hogy ha elveszted, akkor nem leszel boldog, hisz ő tett boldoggá. Kapálózás, udvarlás, aztán békülés. Újra érzed (valamennyire) azt a heves szenvedélyt, mint eleinte.

Újabb vita, újabb békülés, újabb mámor, pár napig.

És rákapsz az izére. Onnantól már szándékosan provokálod ki, hogy összevesszetek, aztán húzod, hogy béküljetek ki. Csak így tudod (Egy ideig) fenntartani, hogy magasan lobognak az indulatok.

Tipikus se veled, se nélküled.

Ezt még meg lehet spékelni megcsalásokkal, mert mással át tudod élni a kezdeti rózsaszín ködöt. De ehhez mindig új szerető kell.