Miért van az hogy egy nő képes teljesen alávetni magát érzelmileg egy - természetesen - alfa pasinak és gyötrődni vele? De más normális férfiakat meg azonnal pattint? Miért jó nekik a szenvedés?

"Rendes jószándékú hosszútávra tervező férfi, nem is nézett ki rosszul, a mai napig szűz és sosem volt sikere a nőknél (nem egyedi eset), ő egyszerűen képtelen lenne a másik ősembert bunkósbottal agyonverni, ez a hibája."

Persze, semmi gond nincs azzal, ha valakinek ilyen a személyisége, egyszerűen csak a nők nem az ilyen férfiakat preferálják társkeresés szempontjából. Nem, nem kell senkit agyonverni ahhoz, hogy valaki dughasson. Nem értek egyet ezekkel az ősközösségből és állatvilágból vett hasonlatokkal, szerintem nem véletlen, hogy már nem fán élünk, más világ van. Nőként viszont igenis vonzó, ha egy férfi férfias, magabiztos, határozott, kiáll magáért és a szeretteiért (NEM agresszív, még egyszer hangsúlyozom, hogy nem kell megverni senkit). Egy "rendes srác", aki percenként bókol nekem, az utolsó szőrszálamat is valami természetfeletti gyönyörűségnek tartja, aki úgy érzi, hogy nem is méltó arra, hogy szóba álljak vele, minden szavamra ugrik, szavajárása, hogy "igen drágám, ahogy akarod, dönts te", aki istennőként tisztel NEM VONZÓ. Egy nőnek nem az kell, hogy úgy bánjanak vele, mintha ő lenne maga Jézus Krisztus, nem csicskát, papucsot, pincsikutyát keres, hanem egy egyenrangú TÁRSAT, aki kiegészíti, akivel kölcsönösen tudják tisztelni egymást, képesek felnézni egymásra. (Mielőtt valaki meggyanúsítana, nem arra vágyom, hogy elnyomjanak...) Persze itt gyakorin csak a végletek léteznek és ha valaki nem egy teszetosza, döntésképtelen, alárendelt papucs (értsd: "rendes srác"), akkor csak egy kigyúrt, béemvés, erőszakoskodó, agresszív phaszkalap lehet, aki sz@rba sem veszi a nőjét. Szerencse, hogy a valóságban azért a legtöbb férfi képes megtalálni az arany középutat.