Megtörtént már másokkal is hogy közömbössé váltak?

Elmúlik az, volt egy idöszak ahol kőzömbős voltam, csak szexre használtam a csajokat, vagy 3-4 volt egyszerre, vagy egyse. Aztán lustaságból meg azért mert már untam a csajozás körforgás át az egyikkel maradtam, szerelem részemről csak 1,5 év után alakult ki utána.

Próbálj nyitott lenni és tudatos a keresésedben.

Azért azt tudni kell, hogy ha Te egy érzékeny, mélyebb gondolkodású ember vagy, akkor nagyon nehéz megtalálni azt a másik embert, akivel boldog tudnál lenni.

Azt is értem, hogy önmagáról mindenki csak a jót tudná elmesélni, mindenki tök szuper, tök érzelmes, okos, jó, figyelmes, érzéki stb. Az igazság meg az, hogy tudni kell, milyen szinten mozog az ember.

Mondhatni, nekem az egész életem csalódás volt eddig párkapcsolati szinten, mivel mindig olyanokkal voltam, akikkel nem egy szinten mozogtam. Nekem kell hogy magasabb legyen az érzelmi gondolkodása, akivel akár mélyebb gondolatokról is lehessen beszélni, értse, és legyen hasonlóan önálló véleménye és világképe. Rengeteg ember megrekedt ott, hogy legyen szex, mosolyogjunk egymásra, fogjuk egymás kezét, dobjuk össze a pénzt az albérletre, elmenjünk szórakozni és jónapot. Nincs is ezzel baj, de akkor ott az a jó, ha mindkét felet ez kielégíti.

Minden esetben a párosításokkal van a gond!!!

Amióta van szerelmi életem, pár kivétellel mindig abból állt, hogy nekem kellett magam kimenteni onnan, mert mindig törődtem, figyeltem és adtam, közben olyan dolgokra a kelleténél kevesebbet figyelve, ami nem "rólunk" szólt, hanem "rólam". Nem emeltem senkit piedesztára, nem tartottam többre magamnál, inkább csak túl sokat dolgoztam a kapcsolatunkon és szőttem közös terveket, az életem azon része, ami meg csak rólam szól és amibe vissza tudnék menekülni baj esetén, kezdett kiszorulni. Aztán csodálkoztam, mikor a másik lelécelt azzal, hogy neki ez túl komoly és túl nagy felelősség, hogy kirántják alólam a talajt, elvégre is, a terveim nagy részét olyanok alkották, amihez nem csak én kellek...

Aztán egy idő után befásultam, pedig nem vagyok benne a korban egyáltalán. Elegem lett a szokásos szertartásból, hogy valaki érdeklődik irántam, ami meglep, főleg, ha tetszik is nekem, aztán a lelkesedése átmegy rám és én is elkezdek iránta, aztán onnantól elkezd romlani és vagy rám hagy mindent, vagy ignorál, vagy bepánikol, mert neki túl komoly, ha számítanak rá. Aztán visszaveszek, utána megint érdeklődik, utána megint kicsit én is adok magamból, aztán megint nem érdeklődik. Bezzeg mikor hagyom, hogy fényesre nyalják a fenekem és csak elviselem, hogy vigyenek ide-oda, meg ímmel-ámmal, fáradt vagyok kifogás keretében találkozom a másikkal, orrba-szájba ajnároz meg keres meg írkál nekem meg rajong értem és kapom, hogy milyen jó volt az az egy alkalom 2 héttel ezelőtt, mikor találkoztunk és én amúgy nagy kelletlenül tettem vele egy kört, közben a saját életemen gondolkodva.

Biztos én sem a megfelelőekkel kerülök össze... De egyszerűen nincs azzal ellentétes tapasztalatom, minthogy tényleg nem szabad beleélni magad meg kicsit felengedni egy kapcsolatban, mert onnantól kezdve senki vagy. Onnantól nem kellesz, hogy te is úgy lelkesedsz, mint ő. Én pedig úgy nem tudnék lenni senkivel, hogy megszakad a szívem, mert nem mondhatom el neki, mit érzek és hogy gondolok rá valójában és nem szerethetem teljesen, mert akkor már nem kíváncsi rám. Legutóbb fél évig játszottam ezt, pontosan addig volt fülig szerelmes, amíg nekem úgy tűnt, mindegy, hogy az. Onnantól, hogy észrevette a kötődésem, mintha elvágták volna.

Szóval azt hiszem, én is belefásultam az érzelmeim kimutatásának szabályozgatásába és úgy vagyok vele, hogy akkor inkább jobb lenne, ha nem kerülnék olyan helyzetbe, ahol erősebb érzelmek alakulnak ki valaki iránt.

Őszintén nem tudom, hogy van ebből kiút, de nyomorult érzés, hogy amint viszonzod, viszonzatlan marad és már le vagy szarva. Előtte meg a csillagokat is lehozta volna neked, ha te arra közömbösen biccentesz egy halvány mosollyal. Beteges.