28 éves elmúlottam. Sosem volt még párkapcsolatom. Valóban reménytelen eset vagyok már ennyi idősen?

Az egész azzal kezdődött,hogy bekerültem a gimnáziumba, és nem sikerült beilleszkednem. Sok konfliktusom volt az osztálytársaimmal, és az osztályfőnökömmel is. Elszigetelődtem, a lányok állandóan kinevettek... Ez a négy év sok negatív emléket

hagyott bennem. Ma semmilyen kapcsolatom sincs a volt gimnáziumi társaimmal a köszönésen kívül. A saját fejlődésem szempontjából a lehető legrosszabbkor ért ez az egész, mert a jellemem átalakult. Annak idején voltak barátaim, a középiskolában elszigetelődtem. Ez annyira természetessé vált számomra, hogy amikor bekerültem az egyetemre, ott folytattam, ahol középiskolában abbahagytam. Annyi különbséggel, hogy itt magamba fordultam, és nem kerestem a kommunikációt a többiekkel. A tanulásba menekültem, kimaradtak a bulik, kimaradtak a nők, kimaradt a kocsmázás... És ez majdnem egy évtizedig így ment,aztán csendben végeztem. Azért azt nem állítom, hogy nem próbálkoztam lányoknál. Viszont a középiskolai negatív élmények rányomták a bélyeget arra, hogy ismerkedjek. A kiszemelt nőre Facebookon írtam rá, nem mertem a szemébe mondani, hogy bejön. Ha meg elutasítottak, megsértődtem. Ezzel borítékolható volt, hogy mivel nem is beszélek, ha meg igen, akkor meg "bepróbálkozok" nagyon nem lettem népszerű a nők körében. Majdnem 10 év alatt mindössze két lánynál tűnt úgy, hogy talán van lehetőségem. Az első mindjárt amikor bekerültem. Sokat segített a közös óránkon, én pedig Karácsonykor ajándékkal akartam lekenyerezni, hogy randizzon velem... Elfogadta, lenyomott két puszit, de azt mondta várjunk még ezzel... Megsértődtem... Naponta ráírtam Facebookon, hogy döntött-e. Egyszer-kétszer válaszolt, hogy korai még, míg végül olyan színten összevesztünk, hogy többé szóba se álltunk egymással. A következő öt évvel később jött. Szinte majdnem teljesen lemásoltam a korábbit. Ismét egy közös órán ültem egy nálam négy évvel fiatalabb, nagyon csinos hallgatótársammal. Mindjárt első alkalommal megszólított, beszélgetni kezdtünk. Azonban neki volt barátja, mégis találkoztunk háromszor is, és jó másfél órát eltöltöttünk együtt. Aztán jött egy kisebb szünet, miközben a lány szakított a pasijával. Nyár végén rám írt, hogy a városban van, és találkozhatnánk. Nem jött össze, mivel én külföldön voltam, csalódott volt. Szeptember elején azonban találkoztunk a közös órán, és elkísértem a kollégiumig, ahol lakott. Kiderült, hogy sok órát vett fel, nem fog tudni mindenre bejárni. Keveset láttam. Október végén véletlenül összefutottunk, elkísértem vásárolni, jó másfél órát töltöttünk együtt, beszélgettünk. Két hétre rá találkoztunk egy egyetemi rendezvényen, ahol ő tartott prezentációt, nekem pedig a tanszékem kötelezővé tette a résztvételt. Mindjárt odajött hozzám, és kérdezte, hogy milyen a ruhája... Nagyon csinos volt. Megtartotta az előadást, jól sikerült neki, ezt mondta neki mindenki. Ő azonban az én véleményemet akarta hallani. Miután megerősítettem neki, elpirult. Kérte, hogy ne menjek haza, hanem maradjak még az este... Elvesztettem a fejem, átrohantam a szemközti boltba, és csokit vettem neki, amit végül a szép előadásáért kapott... Elvörösödött, és mpndta, hogy többet kell tennem azért, ha leakarom venni a lábáról... Az étteremben az egyik fiú flörtölni kezdett vele, amin megsértődtem, és haza akartam menni. Előbb azonban rendeltem egy pizzét magamnak. Dühös voltam. Egyszer azonban csak odaült mellém, és a fülembe súgta: "Hazakísérsz ma este?" Azonnal rávágtam, hogy igen. Nagyon hangos volt a zene, ezért úgy értette, hogy nem... Elszomorodott, de aztán amikor megismételtem, boldog volt. Együtt mentünk haza, a többiek mosolyogtak. A buszon egy ismerősöm is fenn volt, aki megjegyezte, hogy nagyon szép lány... "Van már gyűrű?" Én falfehér lettem, de mondtam, hogy azért még nem... Félve szálltam le a buszról, felkészülve arra, hogy megpofoznak, de a lány mosolygott. Sötét volt. Átkaroltam, megsem álltunk a lakása ajtajáig. Azt mondta, legközelebb már magamtól is fogom tudni az utat... Mármint én. Azt mondta, most nem hív be, mert itthon van a lakótársa, akié a ház, és nem akarja, hogy azt mondja, mindjárt felhozott egy pasit... De legközelebb jöjjek be... Átöltözött, és visszakísértem az esti órájára az egyetemre. Amikor elválltunk, kérdeztem, hogy lesz-e folytatás. Azonnal mondta, hogy igen. Életem legjobb estéje volt. Egyszeri alkalom volt, és maradt. Folytatás ugyanis nem volt. Már két nap múlva ráírtam a lányra, hogy találkozzunk, mondta, hogy rendben, de sok órája van. Türelmetlen voltam, szerettem volna folytatni, úkra ráírtam, és újra... Végül felajánlottam, hogy hetente levelezzünk egymással, hogy kinek hogyan telt a hete... Ezen megsértődött, és közölte, hogy ő emberi kapcsolatokra vágyik, nem internetes naplóírásra... Kerülni kezdett, majd egy hónap múlva a Facebookról tudtam meg, hogy összejött egy másik sráccal... Nem hagytam annyiban, Karácsonyra, és a névnapjára ajándékot vettem neki, aminek örült, elvolt ájulva... De az új pasijától is, akivel előttem csókolózott, amikor ő is jött köszönteni. Ott hagytam őket... Fél évig bírtam, nagyon bántott a helyzet. Aztán E-Mailben kérdőre vontam, aminek nagy veszekedés lett a vége... Ennek már három éve.... Azóta sem volt senkim, és ő is szakított a pasijával. Nem tudtunk kibékülni, mert ő ma már tagadja, hogy bármit is akart volna tőlem, csak én képzeltem bele tőbbet... Odáig jutottunk, hogy már köszönés is alig van... Nekem pedig maradt a magány, a négy fal közé zárkózás, és a pornófüggőség... Úgy érzem, átvertek...

Ennyi év alatt már túl kellett volna lennem rajta, és túl is vagyok. Amin nem vagyok túl, az az egész "öröksége". Akkor 25 voltam, most meg két év múlva 30... Se barátaim, se barátnőm, se állásom, se saját lakásom... Pedig azt mondják, hogy állítólag "jóképű" férfi vagyok... Jól is tanultam, szóval lehetett volna velem is "villogni"... De nekem más út jutott, mert sok rossz döntést hoztam, és igazából a munka minden előtt volt nálam. A párkapcsolat nem érdekelt... Most, hogy kikerültem a korombeliek közül, és állandóan a családommal vagyok, ráébredtem arra, hogy hiába voltam sikeres diák, és hallgató. Az életben nem vagyok sikeres. A családom noszogat, hogy ideje lenne kezdeni valamit az életemmel, mert ők sem lesznek örökké... Talán beindult bennem valami, a gond csak az, hogy nem a saját, hanem a 18 év körüli korosztály irányába... Furcsa egyveleg ez: végre érdeklődést mutatok a nők iránt, de egyben kapuzárási pánikom is van... Újra felfedeztem a 2000-es évek tinisorozatait... Dübörögtetem a zenét... Most csinálom azt, amit 10-12 éve kellett volna... Akkor minden rendben lenne... Csakhogy nem 18, hanem 28 vagyok... Sokan mondják, hogy semmi lazaságom sincsen, túlzottan komoly vagyok. Ez is taszító volt velem kapcsolatban. Szexuálisan kb. 16-18 éves színten állok, mert csak pornóban láttam meztelen nőt, és még sosem csókolóztam, hivatalos randim sem volt még... Viszont érdekes az is, ha nem a fiatalabbak, akkor a negyvenes korosztály felé fordulok... A saját korosztályomban pedig csak olyan nők vonzanak, akik foglaltak, de ez általában nem szokott érdekelni... Normális életet akarok élni, szeretnék, egy tisztességes, normális lányt magam mellé, de nem tudom, hogy mit csináljak... Görcsös vagyok, mert érzem az idő múlását, és frusztrál az állandó kudarc... Nem tudom, hogyan kell ismerkedni, hogyan kell bánni a nőkkel... És türelmem sincs. Nincs barátom, akivel elmehetnék szórakozni, hogy lenne esélyem.megismerkedni egy lánnyal... Így nem tudok mást tenni, itthon ülök, és öregszem... Pécsi vagyok.