Huszonéves nőként, baráti társaság nélkül, lehetetlen párt találni?

Én így érzem... Ha csak nem tetszem meg a postásnak/pizzafutárnak egyszer, akkor örökre egyedül maradok. Az internetes társkeresőkből elegem lett, semmire nem jók, és a legtöbben többszáz kilóméterre laknak tőlem. Csak fárasztom magam a sablonos ismerkedési kérdések-válaszok leírásával több százszor, pazarlom az időmet néha egy két férfira, aztán az első randin kiderül, hogy nem jövünk be egymásnak, vagy mégis csak szexet akar, bunkó a stílusa stb. Legalább a személyes ismerkedéskor nincs ilyen zsákbamacska, mert csak akkor kezdünk beszélgetni, ha valóban tetszünk egymásnak, működik a kémia. De azt meg hol... Munkahelyen nincsenek egyedülálló férfiak, eljárni pedig nem szoktam itthonról mert nincs kivel, egyetlen barátnőm sincsen. Egyedül menni pedig hova lehetne? Szánalmas lenne egyedül beülni szórakozóhelyekre, sőt veszélyes is. Aztán vannak még a tanfolyamok, hobbi és sport csoportok, de engem nem érdekel egyik sem annyira, hogy rendszeresen fizessek a részvételért. Aztán van kb havonta kétszer valamilyen program, kiállítás, előadás stb. Ilyenen voltam már többször is egyedül, de szinte mindenki társasággal ment, aki nem, annak sem volt ismerkedési szándéka hanem az adott eseményre koncentrált. Hozzáteszem egy 100 ezer fő alatti kisvárosban élek. Aztán vannak még az olyan helyek, ahova ugye mindenki egyedül jár, boltok, posta, bank, hivatalok, orvos, autószerelő, stb. De az emberek csak sietnek a dolgukra, várakozás alatt pedig a telefonjukba temetkeznek, szóval itt is lehetetlen ismerkedni. Azon kívül szoktam sétálni egyedül szabadidőmben, de ott sem lehet ismerkedni, a férfiak vagy sietnek a dolgukra, vagy társasággal vannak.