Ti éreztétek már úgy, hogy veletek van a hiba, aztán hirtelen megtaláltákok a "társatokat"?

Nagyon sokáig nem volt párom, bár próbálkoztam... Viszont ez alatt eléggé átértékeltem azt, hogy mit várok az élettől kapcsolati szempontból.

Eddig sem voltam egy vadász-alkat, de bevallom, bennem is megvolt az az érzés, hogy nem életre választottam párt, hanem "legfeljebb szakítunk" alapon. Nem figyeltem annyira sok dologra, csak az első jónak tűnőbe belementem, közben nyitva hagyva annak a lehetőségét, hogy majd ha nagyon rossz lesz, vagy úgy hozza az élet, szakítunk. Szégyen, tudom.

Mostanában viszont mintha végleg meguntam volna az embereket. Igen, engem is fel tud izgatni, ha egy vonzó külsejű (nem mű, nem metroszexuális, csak számomra vonzó) ember közeledik hozzám, de nem szarom magam tőle össze. Talán az önértékelésem miatt, talán a tapasztalat miatt, nem tartom többre magamnál vagy másoknál a külseje miatt. Elismerem, hogy jól néz ki, de úgy vagyok vele, hogy már nem tudja elcsavarni a fejem egy jobb attól, aki mellett megállapodnék. És meg akarok állapodni.

Tény, sokkal rigolyásabb lettem a párkeresésben, sokkal több dolgot tartok szem előtt, de már nem alul vagy felül választok, hanem kicsit magamat keresem a potenciális partnerben. És aki úgymond kipipálja azt a képzeletbeli listát, amin a számomra kulcsfontosságú dolgok vannak egy párkapcsolatban, valamint nem okoz túl sok nehézséget az életembe, azzal úgy érzem, bármeddig lennék. Mintha kinőttem volna abból, hogy mindenkinek tetszeni akarok, bár sosem kellettem magam. És nem érdekelne, hogy van jobb meg szebb, mert van ő és mellette kikötöttem és pont. Most nem konkrét személyre gondolok, hanem csak úgy általánosságban.

Alapvetően nagyon kevés olyan eset van, mikor hajlandó vagyok kimozdulni, nem szeretek másokkal lenni, mert időpazarlásnak érzem. Mindig, mikor randizgattam, ott kavargott bennem, hogy szép-szép, jó így itt elteázgatni, de közben elbambultam, hogy mennyi jobb dolgom lenne ennél. Tetszett a másik, hol kicsit, hol nagyon, de valahogy nem kötött le. Most pedig beleakadtam egy olyanba, akivel kapcsolatban még számomra is meglepő a viselkedésem. Hogy tényleg akarok vele találkozni és akarok vele tervezni programokat, meg meg akarom osztani a gondolataimat, ötleteimet, mert vevő rá. Mert úgy viselkedik, olyan kis laza, hogy minden hülyeségemben benne van, minden dologhoz, amit mondok, hozzá tud szólni és tényleg érdekes vele lenni. Nem ez a basic ideál meg nem is ezek a szokványos témák, nem is vagyunk kifejezetten okosak (én főleg), mégis olyan dolgok kerülnek elő köztünk, amiről azt hittük, csak egyikünk tudja, csak egyikünk gondolt bele, csak egyikünk nyitott rá, közben dehogy. És totál olyan érzésem van, hogy vele akár holnap is összecsomagolnék és elmennék világot látni, mert garantáltan nem lenne unalmas, mert folyamatosan beszélgetünk, egyszerre semmiről és mindenről. Nem mondom, hogy nem vonzó, de bőven semleges volt, mikor először láttam egészen addig, amíg nem kérte, hogy meséljek kicsit (egy konkrét dologról, amiről azt hittem, nem is érdekli) és mikor felcsillant a szeme, valahogy villámcsapásként vágott belém a felismerés, hogy hoppá, itt van valami. És onnantól jött ez a "mindenhez van egy megjegyzésünk és mindenre van egy reakciónk és érezzük, hogy jelen vagyunk a helyzetben" és képtelen voltam elbambulni, pedig objektíve semmi extra nem volt az egészben.

Nem tudom, hova vezet ez, sem azt, hogy meddig tart, de évekig voltam egyedül és évekig voltam érdektelen a másik nem iránt. És untam, leszartam, nem tetszett az egész ismerkedősdi úgy igazán. Jobban éreztem magam egyedül és bár keresgéltem, volt bennem egy olyan érzés, hogy én igazából ezt nem akarom. Én inkább egyedül akarok lenni, mert az milyen jó és izgalmas/tartalmas. És nem tudom hova tenni, hogy ez most így alakult, de úgy érzem most, hogy mindenki egy idióta volt, aki tévedett, mikor azt mondta, hogy ilyen elvárásokkal sosem lesz senkim és hogy hülyeséget várok. Mert lett és baromi fura, hogy ő is tök lelkes velem és már az első pár óra beszélgetés után (amiből hajnalig dumálás lett egy buszmegállóban az első randin) elterveztük, hogy hova megyünk legközelebb, milyen hülyeséget csinálunk legközelebb és csak jöttek az ötletek és a témák... Eddig mindig megkaptam, hogy én vagyok a hibás, mert nem tudok normálisan kommunikálni és mert elégedetlen vagyok, hogy a másik milyen unalmas, milyen szar beszélgetéseink vannak, mennyire kémiátlan az egész. Aztán ez egy kicsit rádöbbentett arra, hogy nem, csak más vagyok, nehéz eset, akit nem ért meg mindenki. És ő is ugyanígy van ezzel.