A legtöbb ember magának köszönheti a társkeresési sikertelenségeit?

Nem mindig...

Nekem 22 évesen lett párom. Miért? Az osztályomba kövér, ronda lányként kerültem, végig csúfoltak és ez megmaradt az után is, hogy megváltoztam. Inkább a tanulásra koncentráltam amúgy is, mint a párkeresésre, de ha valakinek tetszettem is, kicikizték, hogy pont velem. Mert eredendően nem számítottam menőnek, meg csöndesebb is voltam, meg ki is maradtam az osztály életéből.

Felvettek egyetemre. Szinte mind lányok voltunk a szakon, sok szép lány volt köztünk, a fiúk pedig vagy egyáltalán nem érdeklődtek, mert volt párjuk, mikor oda kerültek, vagy már gólyatáborban összejöttek valakivel, vagy egyszerűen más tetszett nekik és nem én. Hangsúlyozom, 10 fiú. Volt 2 barátnőm, akiknek párja van és nem nagyon járnak el sehova, emiatt csak az egyetem falain belül ápoltuk főleg a barátságot, nem igazán tudtam megismerni senkit rajtuk keresztül. Egy sráccal alakult valami, de ő a korábbi szakítása miatt "nem állt készen" és hagytuk. Aztán felnéztem Tinderre, ott is elég sok komolytalan ember volt, meg eleve nem szeretem az ilyen ismerkedéseket és volt is jobb dolgom, mint pötyögni. Mivel nem nagyon jött velem senki, nem is jártam el sehova, akik meg betaláltak így, azok sem voltak egy nagy eresztés, azért tudom, hogy mit várhatok és mi az, amilyen áron nem kell pár.

Aztán végeztem. Igen, úgy, hogy már jó testem volt, mert 4 éve aktívan sportoltam, a régi csúfolódások és a régi kitűnő tanuló énem miatt minden szempontból borzasztó maximalista voltam magammal és magamért akartam "jó nő" lenni. És nem tagadom, az is vagyok. De nem érintkeztem megfelelő emberekkel.

Na, aztán felvettek egy olyan szakra, ahol fordultak az erőviszonyok és én vagyok a kisebbség. :D Kapásból tudnék mondani 20 olyan srácot, akivel el tudom képzelni, mert rendesek és látszólag szimpatikus is vagyok nekik, de már a gólyaévben sikerült egymásra találnunk a párommal.

Egy szó, mint száz, ez nem az én hibám volt. Ráerőltethettem volna magam pasiszerzési szándékkal pár bulira meg hasonlók, de nem én tehettem arról, hogy ez így történt. Nem voltam visszahúzódó a legkevésbé sem, sok emberrel ismerkedtem, de a sokadik csalódás és "nem akarok komolyat" után úgy voltam, hogy kell a tökömnek ez, nem fogok azért valakivel randira menni Tinderről, hogy felajánlja, hogy megdug párszor és elmegyünk moziba párszor, de ő nem barátnőt keres. Mert én ilyen alakokba futottam, vagy olyanokba, akik levittek az életről. Sportos párt sem akartam kifejezetten, de én magam az vagyok. És nem felszínes szempontok mentén döntöttem, hanem egyszerűen az én helyzetemben tényleg nehéz volt intelligens és rendes férfit találni, aki nem tesz tönkre a komplexusaival, a töketlenkedésével és a "nemtudjamitakar" meg egyéb kötődési szindrómájával.

Tehettem volna a dolgokért, igen. És tettem is. De már a felénél úgy éreztem, hogy ez nem esne nekem jól és csak kizsigerelne mégjobban, arról nem is beszélve, hogy van nekem ennél jobb dolgom is.

Itt meg csak tökig kellett áznom egy sráccal két épület között.:) Miről beszélünk, emberek?

A szerelemhez szerencse kell. Főleg az. Jókor, jókkal, jó helyen lenni.