Van értelme erre várnia egy felnőtt nőnek?

"Kérdező, pont azért nem szeretsz bele senkibe sem, mert egyik randiról rohansz a másikra, nem adsz időt, hogy kialalkuljon valami."

Ez a lényeg. A "nekem minden kell és azonnal".

Van!

Én 43 évesen "várok", sok randi és pár megalkuvós kapcsolat után.

Érezni akarom a bizsergető érzést... ;)

F.

Azért elég veszélyes veled ismerkedni.

Volt vagy 7 "komoly" kapcsolatod és nem tudjuk az okát miért lett vége. A leírásod alapján mintha meguntad volna őket. Hát ez nem épp hűségre vall.

Szerintem társkereső helyett élőben ismerkedj, de azt se "keresve".

Miközben intézed a dolgaidat, eljárkálsz ide-oda, éled az életed sok férfival kerülhetsz kapcsolatba. Ha vonzó, beyzélgesdetek ha szimpatikus, találkozzatok.

34 évesen váltam. Elkezdtem randizni idővel.

Első borzalmas volt. Biztos voltam benne, hogy soha többé nem érdekel egy férfi se.

Aztán a következő randi inkább csak a véletlen műve volt. :) Pont ezt éreztem: pillangók, térdremegés csók közben, mintha ezer éve ismernénk egymást. Fülig szerelmesen mentem haza. Mint egy 16 éves tinilány. :)

A nagy távolság miatt egy darabig csak viberen beszéltünk. Már akkor dobogott a szívem, ha hallottam, hogy üzenet jött.

Aztán egy hónappal később végre találkoztunk. Két hetet töltöttünk együtt. Aztán üzenetek, aztán egy hónap múlva újabb találkozó. És ahogy egyre jobban megismertem, úgy halványult el ez a fellángolás. A józan eszemmel pontosan tudtam, hogy nem őt keresem. Nem is tartott fél évnél tovább. Kellemes emlék, jó visszaemlékezni rá, de nem hiányzik. Nem tudnék erre a szalmalángra alapozni egy életet.

Tehát maga az érzés nem kor függő. Adott körülmények között 70 évesen is tudom ezt érezni. De a 30+ év élettapasztalata alapján tudom, hogy ez ahogy jön, úgy megy. Ezt a heves fellángolást képtelenség ébren tartani. Pár hónap és véget ér.

Egy hosszútávú, stabil párkapcsolat inkább olyan, mint egy jó barátság, ahol elég vágy van a szexhez is. Minél jobban megismeritek egymást, annál erősebb. De idő kell a kialakulásához. Nem csak pillanatnyi némi vágy tartja egyben, hogy ha az elillan, akkor nem marad semmi.

Szerintem sem érdemes mindig rohanni, ha az ember a szerelmet keresi.

Én a páromat nem tartottam vonzó férfinak, amikor először megismertem, és nem is akartam tőle semmit. De barátok lettünk. Ez a barátság alakult át szerelemmé szép fokozatosan. Pillangós érzéseim egészen az első csókunkig nem volt. Az első csóknál is azért, mert nem siette el, szépen megvárta a helyet és az alkalmat, és bennem is feszültséget kellett, "ki kellett várnom", szinte megölt a várakozás. És bár nem az volt technikailag a legjobb csók amit kaptam, de olyan emlékként maradt meg, hogy még most is megremegek, ha rá gondolok...

Szóval van, hogy valami nem indul nagy szerelemnek. De van ahol csak annyi kell, hogy megismerd a másikat, hogy akard őt, hogy beleszeress. Ez is egy opció.