Huszonéves, szinte világéletemben egyedülálló nőként normális, ha a jövőképemből kezd kikopni, hogy valaha lesz férfi az életemben?

normális!

én is így vagyok vele

jól megvagyok egyedül is, megszoktam, hogy nincs szükségem másra

arról meg kezdek lemondani, hogy valaki olyan szeressen belém aki tetszik is nekem és illik is hozzám mivel eléggé furcsa vagyok..

szóval igen, én teljesen meg tudlak érteni és nincs ezzel gond. nem vagy egyedül

csak jelzem, hogy ezen állapot felléphet a másik nemnél is..

.. hogy neeem vagyegyedüül..

Normális = átlagos, szokásos, nem kirívó.

Ezen definíció mellet nem az. De senki se mondta, hogy muszáj normálisnak lenni minden téren. Ha így jó neked és nem csak önhitegetés, akkor nincs gond. De aztán ne 40 évesen jöjj rá, hogy ezt elszúrtad. Gondold azért át a dolgot.

Mindenkinek más a beállítottsága:) de ez persze függ attól is hogy mennyire voltál sokáig párkapcsolatban(okban).

Elképzelheted egyedül az életed de ennek valami oka kell hogy legyen:)

Úgy érzed nem fog megfelelni senki? Nem akarsz alkalmazkodni, kompromisszumot kötni? Hiányozna a magány/egyedüllét? Vagy nagyon megbántottak, nem kezdeményeznek/te félsz kezdeményezni?

Sok dologtól függ:)

Minden korban találhat magának párt az ember, nyilván fiatalon nagyobb a választék mind csinos lányból, mind helyes fiúból (18-20-as évek-re gondolok).

Helyedben nem adnám fel, amíg ilyen ,,fiatal" vagy pont amiatt mert külsőleg vonzó pasit is kifoghatsz nagy eséllyel, 30-35 ön felül pedig általában (nem mindig) a jó pasik már gyerekkel rendelkeznek.

Olyankor pedig már picit nagyobb a kompromisszum mint 20-on évesen :)