Miért ilyen beteges a szinglik többsége?

Évek óta egyedül vagyok... Nem mondom, hogy nem lenne jó egy kapcsolat, de nem érzem magam kutyaszorítóban, hogy úr isten, most egyedül fogok meghalni, úr isten, megöregszek, úr isten semmit sem ér az életem...

Mikor volt párom, nagyon is figyeltem rá, nem zárkóztam el tőle, baromi romantikus tudok lenni azzal, aki kihozza belőlem. De nem érzem az életem rosszabbnak azért, mert nincs senkim és nem próbálkoznak meg udvarolnak meg nyomulnak nálam egyáltalán (vagyok annyira zárkózott, hogy tényleg a kutya se nézzen rám évekig). És azt sem érzem, hogy bárhova rohannom kéne, főleg nem valakinek a karjai közé.

Egyszerűen megmoccanni sem tudok, annyira betábláztam magam önszántamból, minden napra jut valami új, valami sport, nyelvtanulás, tanulás, munka, tele vagyok ötletekkel, bármikor bármivel ki tudom tölteni a napom és ha egyedül vagyok, magamban, akkor sem érzem üresnek az életem.

Mégis, ahányszor ismerkedtem, mindig ilyen "needy" emberekbe akadtam, akik vagy szerelemre, vagy szexre, de betegesen vágytak. Ráadásul a kapcsolatban élő ismerőseim is néha úgy beszélnek velem, mintha sajnálnának, holott semmi bajom nincs, tök jól vagyok, csak másképp, mint egy párkapcsolatban.

Sokkal inkább az zavar, hogy a szinglik többségének agyára megy a magány és ha ismerkedni is akarnék, akkor is ilyen totál idióta, kiüresedett, lelkileg labilis alakokkal futok össze, akik az utolsó dolog ezen a bolygón, akivel élni akarok.

Mi a fene van a szinglikkel? Miért hülyüp meg ennyi ember ettől és válik ilyen görcsössé vagy akar mindenáron kapcsolatot, akár a nem megfelelővel, "kényszerből"?