Miért van az sok férfinél, hogy udvarláskor építik, turbózzák a nő önbizalmát, de miután összejöttek vele, szépen, apránként építik egyre lejjebb?

Az udvarlási procedúra alatt megy a bókolás ezerrel, a nő királylánynak érzi magát, akinek a szívéért küzd a hős lovag. Aztán a férfi összejön a nővel, és hirtelen minden megváltozik: a széptevést oltogatás váltja fel, eltűnik a figyelmesség, a törődés, felüti a fejét az elhidegülés, a férfi rideggé válik, a telefonjába vagy a tévéműsorba merül, esetleg netezik, játszik(számítógépen, Xboxon).

A nő nehezen emészti meg párja pálfordulását, hisz nem ilyennek ismerte meg. Mivel a pozitív visszaigazolások el-elmaradoznak, így az önbizalma is elmegy, rosszul kezdi érezni magát a bőrében, nem tetszik már neki az, amit a tükörben lát. Minden nőnek hatványozottan számít a párja véleménye: ha pozitív, akkor is, de ha a pasi totál semleges vagy épp durva, kritizáló hangnemet üt meg, nyilván akkor is.

Ez egyfajta stratégia náluk? Magukba bolondítják a nőt, aztán rombolják az önképét, hogy ne "szálljon el"? És hiába érzi magát a nő borzasztó rosszul, már szerelmes és emiatt nem fog a párjával szakítani...

Hangsúlyozom, ez csak a férfiak egy csoportjára vonatkozik, de nagyon jellemző. Itt is gyakran lehet olvasni olyan kérdéseket, amik ezt a témát boncolgatják. Egyes pasik "mesterien" űzik ezt a dolgot: a mennyországból egyenesen a pokolba űzik a barátnőjüket, aki tulajdonképpen patthelyzetbe kerül és képtelen kilépni ebből a romboló viszonyból. Mert a kötődés addigra már túl erőssé vált.

Mit gondoltok, mi lehet emögött? Az unalomig ismételt "kifogott halat nem etetünk" van a háttérben? Tényleg ennyire jellemző sok férfira, hogy mihelyst megszerzik a nőt, átkapcsolnak és önbizalomromboló "hadjáratba" kezdenek? Hogy látjátok ezt?