Mennyire normális a gondolkodásom, hogy azért nem zavar, hogy örökké szűz leszek és sosem lesz csinos barátnőm, mert tudom, hogy aki most élvezi az életet az is megfog egyszer halni?

Amikor látok egy csinos csajt, ahogy csókolózik a magas, jóképű pasijával vagy ahogy egy-egy fiatal csaj önfeledten hedonista örömben úszik, mindig azzal nyugtatom a lelkemet, hogy "Nyugi, már csak pár évtizede van hátra, úgy is megfog halni. Legyen csak boldog, legalább annál több veszítenivalója lesz, ha megszűnik minden szép és jó." (magas lóról lehet a legnagyobbat esni)

Főleg ha a fiatalkori selymes bőrt, dús hajat, csinos popsit és dús kebleket átveszi a ráncos, nyúzott bőr, löttyedt s**g, megereszkedett mellek és ritkuló haj. A pasiknak meg előjönnek a prosztatagondok, csontritkulás (megtudja milyen "jó" érzés alacsonyabbnak lenni) stb. És rájönnek, hogy minden múlandó.

És ilyenkor kicsit boldogabb vagyok. Egyedül attól félek, hogy nekem sem nyugisan fog lepörögni az életem és idővel fizikailag is szenvedni fogok, nem csak mentálisan. Mit gondoltok erről és rólam? Van itt köztetek hasonló gondolkodású pasi?