Van köztetek olyan, aki nagy igényű és válogatós volt, így nem talált párra és boldogságra, emiatt némileg lejjebb adta az igényeit és így már sikerült neki?

A válogatós természet nagy hátulütője, hogy a különböző jelöltek folyamatos kiszórása akár évekig tartó magányra kényszerítheti az embert. Ez ezért nem jó, a másik azért nem, a harmadik amazért... Most lehet azzal jönni, hogy csak a szép, jól kinéző emberek ilyenek, de ez azért messze nem így van.

Az egyre jobban elhatalmasodó besavanyodás és szeretethiány egyeseket idővel arra késztethet, hogy némileg lejjebb tegyék azt a bizonyos lécet, amit meg kell ugrani - adott esetben ezután belefér, ha nem annyira jóképű, jótestű az a pasi, de belsőleg legyen rendben és tiszteljen, mint nőt - vagy a férfiak esetében ha nem annyira feszes az a test, nem címlaplány külsővel kápráztat el, hanem azzal, amilyen ember. Nyilván aki így tesz, nagyobb eséllyel lelheti meg a boldogságot, mert szélesebb spektrumú jelölt kerül a horizontjára, észrevesz olyanokat is, akiket előtte nem, vagy csak nem úgy, mint ellenkező neműt, akihez vonzódni tudna.

Van köztetek ilyen, aki hosszas szenvedés és zátonyra futott próbálkozások sorozata után így lelt komoly kapcsolatra? Hogy az igényeit némileg lejjebb adta, és rájött, hogy korábban tévesen gondolkodott a párkeresésről, amikor csak a tökéletessel állt szóba? Igaz lehet, amit sokan mondanak, hogy a túl tökéletes emberek igazából taszítóak, és sokkal szerethetőbbek az ilyen-olyan kisebb-nagyobb hibákkal rendelkező emberek?