Ti is tapasztaltátok már hogy a foglalkozás valahogy meghatározza egy nő személyiségét is átlagban?

Gyermekotthonban végzem a szakmai gyakorlatom. Megzabálom őket, annyira jó velük lenni, imádok emberekkel dolgozni, pörgős, sokoldalú, sok örömöt és meglepetést nyújtanak. (Egyébként pszichológus leszek.)

De én is ember vagyok, belőlem is kivesz ez egy hatalmas szeletet már most, nagyon nagy felelősség (és egyre nagyobb), nagyon sok energia is... Nem mondom, hogy otthonra is marad türelmem, vagy hogy nem esik jobban a magány még egy adag nyüzsgés helyett a családommal vagy a barátaimmal. Valamilyen szinten a segíteni akarás és az együttérzés vitt a pályára engem is, ilyen szempontból elismerem, hogy talán van abban valami, amit írsz. Ugyanakkor a magánéletben és úgy egyébként is tudom, mennyit érek, milyen vagyok, mire van szükségem és tudok is nemet mondani a segítésre, vagy bármi másra. Sokaknak az, ha az ember asszertív (nagyon leegyszerűsítve nem veti magát feltétlenül alá mindenki akaratának, hanem önmegvalósító), vagy ha a saját útját járja, céltudatosan és magabiztosan, tud egyesekben olyan benyomást kelteni, hogy ő egoista, önző, vagy bármi más rossz. Egy olyan társadalomban, ahol a szerénység értéknek számít, egy ilyen viselkedés egyből negatív sokak szemében. Holott tapasztalatból mondom, az embernek olykor muszáj erősnek lennie és kimondani azt a bizonyos nemet. És a saját érdekeit, szükségleteit szem előtt tartani, mert nagyon el tudja vinni az embert az is rossz irányba, ha mindenkin segíteni akar és mindenkire figyelni akar. Ez nem működik. Akkor sem, ha sértődés tárgya lesz. (Ez meg már játszmahelyzetnek számít, ha valaki ezen megsértődik, csak megjegyzem.)

A személyiség határozza meg a foglalkozást.

Én könyvtáros vagyok, elvárás, hogy kedves legyek az olvasóinkkal, vagy most pl épp felújítás van, egymást váltják a munkásemberek, velük is mosolygósnak, kedvesnek kell lennem. Azért ez lehúz.. nem mondom, hogy bunkó vagyok miután bezárjuk a boltot, de nem érzem magam az átlagnál kedvesebbnek csak azért, mert munka miatt kedvesen adom oda Béla néninek a Szürke ötven árnyalatát, pedig közben legszívesebben felgyújtanám előtte, és rászólnék, hogy ne olvasson már szemetet. Ha lejárt a munkaidő, nem köt ez, nem nyalom senkinek a hátsóját se.

Mondjuk érzelmesnek tartom magam, de idegeneknek azt úgyse mutatom ki.

Közben egyik barátnőm HR-es és a magánéletében is imádja az embereket, mindenkivel nagyon kedves munkán kívül (is)...

Egyébként ha a tanárok kedvesek, megértőek, akkor miért van annyi tanár, aki konkrétan gonosz, és direkt szívatja a tanulóit/hallgatóit?

Hááát.

Én marketinges akartam lenni már 17 éves korom óta, az is lettem. De miután lett három gyerekem, mindenki óvónőnek néz:-)

Előtte is önkénteskedtem nyári táborban, mindig, mindig a gyerekek körül akartam lenni.

Közben meg 7 évig állítólag!! profi szakember voltam az irodában, bár nem vezető. Vezető sosem szerettem volna lenni.

Ezt azért írtam le, hogy nehogy e miatt elhajts egy lányt, mert nem olyan a szakmáj, amilyet elképzeltél.

Nem jelent ez semmit. Ismerd meg őt magát.

Ellenben: mikor még csak jártunk, együtt éltünk a férjemmel, olyan csúcsszuperül tudtam őt marketingelni, hogy megszereztem számára álmai állását, amihez nem volt meg a végzettsége. És aztán 7 év után váltani kellett neki, és akkor is! És még voltak családi hasznaink a marketinges vénámból, szóval csak óvatosan az ítélkezéssel!

Mivan felfedezted a csövön a lukat?

Igen, az élet ilyen, különböző tulajdonságú ember olyan tevékenységet választ magának ami vonzza. Ha szereti a gyerekeket, empatikus, türlemes, akkor lehet óvónőnek AKAR elmenni, nem pedig közgazdásznak, mert az fogja VONZANI. És ez nem NEM függő... ;) Ugyanezt a tényt férfiaknál is megfigyelheted ezentúl. Házifeladat ;)