Van itt olyan, aki megváltozott, befelé forduló lett a csalódásoktól?

Szerintem nem változtam, és mégis.

Sosem voltam az a típus, aki vad idegen nőket szólít le, de azért ha társaságban, barátokon keresztül megismertem valakit, akkor bátran elhívtam legalább egy teára, programra, bármi... Ha nemet mondott sosem nyomultam tovább, nem zaklattam, elfogadtam, az élet ment tovább.

Aztán mikor véget ért az utolsó kapcsolatom, akkor meggyászoltam, majd próbálkoztam ugyanúgy randira hívni nőket.

Az eredmény katasztrofális lett. Egyrészt már-már sértésnek vették néhányan a meghívást is, másrészt ha megpróbálkoztam, akkor vagy a nő tűnt el a közelemből, vagy én tőlem lépett mindenki 2 lépést hátra, és lett fagyosabb a levegő (mondom, mindig udvariasan, kedvesen, az elutasítást elfogadva próbálkoztam).

A sok lyukra futás (azt hittem, hogy adja a "jeleket"), és a sok elutasítás után abbahagytam a próbálkozást.

Néha úgy érzem, hogy megöregedtem, és bár nem én szakítottam utoljára, ettől függetlenül eljátszottam az esélyem egy komoly kapcsolatra, családra.

2 éve vagyok egyedül, azóta volt 1-2 néhányhónapos kampány, hogy akkor most kezdeményezek, de miután elképesztő passzivitást tapasztaltam a lányok részéről, kb 7-8 hónapja totál abbahagytam. Tényleg az van, hogy ha nem vagyok minden téren tökéletes, akkor cseszhetem, ha meg netán kapok valamennyi esélyt, akkor a csillagokat is le kell hoznom az égről cserébe, és még örüljek, hogy ilyen kegyesek voltak. Most már csak úgy elvagyok, és egyre inkább rendezkedem be az egyedülálló életre, mert hótziher, hogy nem találok olyan nőt, aki szellemileg és erkölcsileg hasonló, mint én.

26/F