Hölgyek, összejönnétek egy sánta férfival?

A párom is sántít, már akkor sántított, mikor összejöttünk. (kamaszkori GBS maradványa)

Egyedül a futásban gátolja, amúgy járunk kirándulni (városnézős lébecolástól kezdve az erdei túráig bármi jöhet), együtt sportolunk (úszás + torna + bicajozás), és őt nem zavarja abszolút, azt mondja nem akarná lecserélni a lábait "normális" lábakra. Ez a hozzáállása számomra hihetetlenül pozitív, plusz valami fura módon aranyosnak találom a bicegését, azt meg egyenesen imádom, hogy ő az első pasi ismerősöm valaha, aki mellett nem kell loholnom, hanem az én tempómban közlekedik ő is.

De ha siránkozna miatta, meg kevesebbnek érezné magát, akkor nem hiszem, hogy hosszú távon kibírnám mellette, és ezt ő is sokszor mondja, hogy az elejétől tudta, hogy ha belekeseredik, úgy nem lehet normálisan élni, saját magát megutálná.

Szóval én így szeretem, ahogy van, tudja jól, hogy ha úgy dönt hogy fejleszteni akarja a lábait akkor maximálisan mellette állok (kísérgettem már neurológushoz nem egyszer, toltam vele a gyógytornáját, utánanéztem milyen alternatív módokon lehet még ezzel kezdeni valamit, stb), addig meg teljesen jónak látom így, ahogy van.

Bónusz pozitívum az egészben, hogy ha nyilvános helyen beszólok neki poénból, de komoly arccal valamit a lábára, akkor az emberek döbbent tekintete mindkettőnket végtelenül szórakoztat - tökéletesen tisztában van vele, hogy csak viccből mondok rosszat a lábára (néha ő maga is beszól saját magának), és azzal is, hogy ha más szólna be neki a jelenlétemben, annak leszedném az arcát :D

Szóval nem gáz helyzet ez, csak megfelelően kell kezelni, a legfontosabb, hogy kell az önbizalom, nem szabad belesavanyodni és lenézni magad, mert úgy holtbiztos, hogy sose lesz normális, boldog párkapcsolatod, hisz úgy lehetetlen. De ha normálisan állsz magadhoz, akkor simán összejöhet.