Sok ember miért kerít ekkora feneket egy elutasításnak?

Ha egy visszautasítást nagyon negatívan él meg valaki, akkor valószínűleg fontos volt számára az illető. Kevesen viselik jól, ha életük szerelme egy legyintéssel elküldi őket.

Ha sok visszautasítás után lesz negatív valaki, az is érthető. Próbálkozik, mégsem ér el sikert. És dúlnak a hormonok, zúdulnak a társadalmi nyomások és nem túl menő pl. 20 felett szűznek lenni srácként. Más már fejlődik a társas kapcsolatok telén vagy családot alapít, míg az ilyen emberek úgy érzik, hogy lemaradtak.

Személy szerint, örülök, hogy nem vagyok ilyen helyzetben. Volt olyan lány, aki tényleg nagyon érdekelt és visszautasított, de voltak sikereim és most is olyan lánnyal vagyok együtt, akit nagyon akartam. De látom, hogy jó pár ismerősömnek nem megy a dolog és szenvednek. A helyükben, valószínűleg én is így éreznék.

#10: Logikátlan dolgot állítasz. Ha valamivel 1000-szer próbálkozol, akkor miért biztos, hogy sikert érnél el? Állj neki most és ugorj fel 1000-szer. Szólj, ha felugrottál a Holdra. Nem fog menni, mert nem adottak hozzá az eszközeid. Ha társkeresésnél valakinek nem jók az adottságai és szociális képességei, akkor egyáltalán nem biztos, hogy ezredszerre sikerrel jár. Főleg úgy, hogy jó képességű emberek sem passzolnak mindenkivel.

A zenészek egy elég nagy részét bizony zavarja a kudarc. Rengeteg zenész maximalista, de nem látod őket gyakorlás közben, amikor nekiállnak dühöngeni, amikor nem megy.

Aki dühöng emiatt, az sosem lesz igazán jó művész (vagy lehet, sikeres lesz, de nem fogja élvezni az alkotás folyamatát).

Ha fel akarok ugrani a Holdig (nem teljesen jó a példa, mert azért barátnőt szerezni senkinek sem ilyen kaliberű dolog), akkor max. néhány próbálkozás után rájövök, hogy túl nagy célt tűztem ki. Kitűzök egy reális részcélt (felugrom 20 centit), ezt teljesítem, örülök neki, van egy sikerélményem, utána megint emelek kicsit a célon. Ha nem sikerül teljesítenem, keresek jobb eszközöket, pl. építek egy trambulint, olvasok a témában rengeteg könyvet és kipróbálom a leírtakat, keresek egy ugróiskolát vagy ugrás szakértőt, esetleg megkérdezek olyan embereket pl. tematikus fórumokon, akik szintén nem tudtak felugrani a Holdig stb. A lényeg, hogy nem tartom magam szr embernek, mert MÉG nem megy valami tökéletesen, hanem tanulok a hibáimból és igyekszem élvezni az utat. Utólag az mindig élvezetesebb, mint maga az eredmény, ezt saját tapasztalatból is tanúsíthatom (pont ismerkedés kapcsán).

Pl. ha rosszak a szociális képességeim, akkor ezt megfelelő önismerettel és alázattal beismerem (mert nem fejjel rohanok 200x ugyanúgy a betonfalnak, hátha előbb-utóbb összetörik), megkeresem a megoldásokat (ami manapság az internet és az elektronikusan is elérhető rengeteg könyv, előadás, hanganyag, tanfolyam, fórum stb. korában pofonegyszerű) és rengeteget gyakorlok, reális részcélokat kitűzve magam elé.

#13: Miért ne lehetne sikeres művész vagy miért ne élvezhetné igazán? Rengeteg ilyen kaliberű művész van.

Látod, sok csalódott srác csinálja ugyanezt. Pl. megkérdezi a nőket, hogy mit csinál rosszul. A többség nem ad erre normális választ. Rákeres neten a dolgokra, pl. itt. A 2 végletet fogja olvasni és nem tud mihez kezdeni vele. Nekik nem az a gond, hogy nem megy tökéletesen, hanem az, hogy sehogy sem megy a dolog. Még 20 centit sem tudnak felugrani, még egy randit sem tudnak összehozni.

Az út vs. cél élvezete teljesen személyiségfüggő. Én pl. semmi élvezni valót nem találnék abban, hogyha napi 12 óra kőkemény melót kéne végeznem, hogy legyen egy nagy tv-m (vagy bármi másom). A tv-t élvezném, nem az utat.

Nem mindenre van megoldás és nem mindenre van tökéletes gyakorlóterep. Pl. ha hihetetlenül ronda lennék, akkor hogy kéne gyakorolnom a csajozást?

A szemléletmód szerintem nem genetikailag meghatározott, hanem változtatható. Nem feltétlenül igazabb egyik szemléletmód vagy hiedelem sem a másiknál, a kérdés, hogy melyik inspirál inkább és melyiktől leszel hosszútávon boldogabb - pl. önmagadat szerencsétlen áldozatnak gondolni vagy abban hinni, hogy tudsz változtatni. Mindkét esetben igazad van.

Ha tényleg ocsmány vagy (és nem csak siránkozol, mint itt sok - amúgy számos esetben egész jóvágású - srác, akinek max. egy jobb frizura kéne), akkor nyilván tegyél azért, hogy kevésbé légy ronda (létezik rengeteg eszköz hozzá - edzés, öltözködés, fodrász, kozmetikus, fogorvos, plasztikai sebész, csontkovács, szemész stb.) és/vagy teremts olyan körülményeket, ahol ez nem annyira számít (pl. kiterjedt baráti társaság, ahol van idejük megismerni a személyiségedet a nőknek és nem elsőre ítélnek el a külsőd miatt vagy státuszt szerezni - pl. ismertté válni helyi szinten, lásd amatőr rockzenészek, nem nagyon van problémájuk nők terén, bármilyen ocsmányak is néha :D).

Lehet, a példák nem a legjobbak, de próbálom kicsit más szemszögből megvilágítani a dolgokat, mert mindenre van több lehetséges nézőpont is, a kérdés csak az, hogy mire fókuszálsz.

Tudod, kedves kérdező... Vannak olyan srácok akiknek nem lábközlyuk kell, hanem egy pár, lelkitárs. És akik nem heti rendszerességgel próbálgatják a randipartnereket, hanem tudatosan azoktól a lányoktól szeretnének többet, akikről tudják, hogy megvannak bennük azok a személyiségbeli értékek amik egy harmonikus párkapcsolat kialakításához kellenek. Általában ezek azok a fajta ismerkedések, amikor egy baráti társaságon, aktív közösségen vagy korábbi barátságon keresztül szövődnek romantikus érzelmek. Ha olyan srác vagy, aki előbb szeret, aztán randizna, akkor bizony fáj az elutasítás. És szeret alatt a nagybetűs Szerelemre gondolok, ami nem merül ki annyiban, hogy "jó a segge meg szimpi" hanem kő kemény vonzódás, amikor úgy érzed, hogy az adott hölgy mosolya a legnagyobb kincs amit a világ adhat, hogy a karodat is odaadnád hogy biztonságban vagy magad mellett tudhasd, stb...

Egy rövid (az egyszerűség kedvéért sajnos tárgyiasító) példával szemléltetve. Tegyük fel hogy a kavicsok és a drágakövek rohadt törékenyek.

Ha valaki úgy sétál végig az utcán hogy minden egyes apró követ megpróbál zsebre tenni, nyilván nem érinti meg túlságosan, ha az darabokra esik a kezében. De aki csak szökőévente egyszer szeretne hazavinni egy ilyet, mert a kavicsok nem érdeklik, ellenben az út szélén heverő gyémánt vagy rubin annál inkább, annak sokkal nagyobb veszteség lesz, ha az a drágakő összetörik a kezében.

Azok a fajta férfiak, akiknek fáj a visszautasítás, véleményem szerint az intelligensebbek. Hiszen pont ez bizonyítja, hogy olyan személlyel ismerkedik romantikus értelemben aki már fontos a számára, nem pedig minden második nőnemű egyénnel akit meglát az utcán.

Természetesen erősen sarkítottam, hogy érthető legyen a téma. Az esetleges nyers stílusom nem személyeskedés volt, a nyomatékosítás végett kellett. Ha valakit megsértettem, bocsánat érte. És azért is hogy kisregényt írtam :''D