Szerintetek létezik olyan ember, aki annyira tele van hibákkal, hogy lehetetlen teljes mértékben elfogadni és szeretni őt?

#4, amúgy ez a legkönnyebb, letudni az egész jelenséget annyival, hogy a mi hibánk és nekünk kellene feltápászkodnunk önerőből. Aha, hogyne.

Az a baj, hogy egyedül nem megy, nem is ment soha. Ha nincs még egy nyamvadt barátod sem, akihez úgy érzed, bármikor fordulhatsz bizalommal, ha az összes körülötted lévő emberen azt látod, hogy 0-24 a saját nyűgjeikkel vannak elfoglalva, akkor annyira ki leszel éhezve a törődésre, hogy az már szinte szánalmas lesz. Mit csináljak, ha kiadni sem tudom magamból azt, ami fáj? Hogyan lépjek előre?

Egyébként ne hidd, hogy a pesszimizmusomat mindenki látja rajtam, éppen ellenkezőleg. Megy a jópofizás napestig, mert mennie kell, aztán végül magamra maradok a gondolataimmal, hiszen senkit sem érdekeltek korábban. Ki nem néznék belőlem, hogy valójában így érzek. Simán lehet, hogy a kedves ismerőseid között is vannak ilyenek, csak nem vágtad le róluk.

Szomorú olvasni, hogy sokan jártok ebben a cipőben. Ha gondoljátok, kifejthetitek, hogy miért látjátok szarnak a helyzeteteket. Ahogy a 6. válaszban is meg lett fogalmazva, a társadalomnak nagy szerepe van ebben, én is folyamatos ítélkezést, intoleranciát tapasztalok mások részéről, ha valaki bármilyen tekintetben el mer térni az általános sémáktól, máris helytelenítő pillantásokat kap az emberek min. felétől, de a nyílt (verbális) támadások sem ritkák.

Kérdezem azoktól, akik azt mondják, változtatnom kellene: hogyan? Úgy értem, honnan vegyek hozzá elég erőt/motivációt? Mitől érezhetném úgy, hogy megéri majd? Illetve mi a helyzet azokkal a vonásokkal, amelyeket én szeretnék elfogadni magamban, de a közvélemény negatívan ítéli meg őket? Változzak megfelelési kényszerből?

Köszi azoknak, akik hozzászóltak.