Minél inkább elfogadja magát az ember, annál kevésbé van szüksége párkapcsolatra?

Azt szokták mondani, úgy 30 éves kor körül jön el az a kor, amikor már úgy nagyjából el kell fogadnunk magunkat úgy, ahogy vagyunk. A szépek, jóképűek elfogadják, hogy ilyen testben kell élniük, a kevésbé szépeknél pedig szintén ugyanez. Teljesnek érezzük magunkat, és ez a fajta nyugodt magabiztosság sugárzik rólunk.

A kérdésem az, hogy ez a fajta teljesség együtt is jár azzal, hogy már nem keressük annyira a párunkat? Kerek egészek vagyunk, tudjuk, merre tartunk, mit akarunk az élettől - emiatt már nincs bennünk az a fiatalabb években tapasztalt "félember-érzés", hogy függjünk valaki mástól. Mindezt alá is támasztja, hogy az egyedülállóak száma 30 felett drasztikusan megnő, de ha csak a 30-40 közti korosztályt nézzük, már ott is hatalmas számot látunk.

Ezeknek az embereknek jó része lehet, hogy nem is keres párt, mert önmagában is kerek egész? Ha megtaláljuk a belső harmóniánkat, már annyira nincs is szükségünk párkapcsolatra? Mit gondoltok erről? Aki 30 elmúlt és szingli - ti is átérzitek ezt? Fiatalabb korotokban jobban hajszoltátok a szerelmet, ma már beletörődőbbek vagytok - "ha jön, jön, ha nem, nem" alapon?