30-as korúak! Ti hogyan látjátok, kik boldogabbak az ismerősi körötökben? Akik ennyi éves párkapcsolatban élnek, vagy szinglik (nem magányosak)

Egyértelműen akik párkapcsolatban élnek. :-)

És mi, páran, akik még nem, irigykedve nézzük őket, és reméljük, hogy nekünk is összejön majd ;-)

N

egyik se.

Aki szingli azért rinyál, mert nincs bnője, nincs lehetősége ismerkedésre

aki meg nem szingli, azok meg azért, mert szívják egymás vérét a párjukkal, vagy épp 7-10 év együttlét után épp a válóperükben csücsülnek.

Kevés olyan embert tudnék fölsorolni az ismerőseim közül, aki kicsattan a boldogságtól.

Általában azt látom, hogy aki szingli, az boldogabb - legalábbis kifelé így tűnik, lehet, hogy belül meg ordítanak, nem tudom. De aki régóta kapcsolatban van, házas, olyan befásultnak tűnik, egykedvűnek, a tekintetén is látni, hogy olyan szürke az élete. Sokan robotéletet élnek, és megszokják, erejük pedig nincs kilépni belőle. A megszokás tartja össze őket, sehova nem járnak közösen, csak ilyeneket hallok a nőtől, hogy "ha hazaértem, állhatok neki mosni" meg "jó lenne, ha a Béla felfúrná már végre azt a rohadt polcot" és hasonlók.

Aki meg szingli, azon azt látom, hogy kihívásként éli meg, hogy tulajdonképpen bárki az övé lehetne, válogathat kötetlenül, senki se rendszabályozza, nem parancsolnak neki, stb., és emiatt az egész kisugárzása valahogy pozitívabbnak tűnik. Szívesebben vagyok a társaságukban, mint azokéban, akiktől tudom, hogy órákig, napokig csak az otthoni problémáikkal tudnának traktálni - és én abból nem kérek.

Nem elégséges ez a két paraméter.

Vannak akik párkapcsolatban élnek, de csak kifelé mutatják, hogy milyen jó nekik (néha már kifelé sem), közben meg éve óta egy szenvedés az egész, egymás kínzásáról, játszmákról szól, és már régen senki nem boldog, és vannak azok akiknek összejött egy jó kapcsolat, tényleg boldogok

A szinglik között is van aki képes boldog lenni úgy, hogy egyedül van, és van aki emiatt mélyen depressziós.

Egy szó mint száz, nem mondhatom ki, hogy családos boldog, szingli depressziós, de a fordítottját sem.

Egyébként erre a kérdésre is igaz a szomszéd kertje mindig zöldebb effektus.

A másik oldalon mindig olyan könnyűnek, és boldognak tűnik az élet, "milyen jó párkapcsolatban, hogy megtalálták egymást", vagy éppen "milyen jó szabadnak lenni, nincs a folyamatos nyűglődés, az egymás darálása".

A valóság meg ki tudja, hogy micsoda.

Nem attól függ, hogy van-e párja vagy családja.

Vannak ilyen búvalbacott, mindenen nyavajgós emberek. Ők azok, akik egyedül azért panaszkodnak, mert nincs senki, fél év kapcsolat után, mert "a Béla nem fúrta fel a polcot", szakítás után meg azért, mert ő volt élete szerelme.

Az ilyen ember mindig tud panaszkodni, és mindig boldogtalan.

A másik típus, aki szingliként is vidám, optimista. Többnyire ők azok, akik nem is maradnak sokáig magányosak, vonzzák a másik nemet. Párkapcsolatban is vidámak, elégedettek, a legjobbat próbálják kihozni mindenből. Nem azt jelenti, hogy nekik soha semmi gondjuk, vagy könnyebb az életük. Csak azt, hogy a jó oldalát is látják, és nem csak siránkozni tudnak.

Olyan nagyon ritka, hogy búvalbacott ember kivirul a kapcsolatban és kiegyensúlyozott lesz, vagy hogy optimista embert tönkretesz a kapcsolata.

"Viszont abban a párkapcsolatban, ahol tényleg fülig szeretik egymás a felek, na abban ők a legboldogabb emberek."

Így van, ezt maximálisan aláírom.

Egy olyan kapcsolat, ahol mindkét fél boldog, az tényleg a legjobb.

Sajnos, ezzel együtt ez a legritkább felállás, nem véletlenül van annyi szakítás, annyi válás. Általában legalább az egyik fél szenved, sok esetben azt látom, hogyha nincs igazi komoly probléma, akkor minimum csinálnak maguknak

(ahogy az egyik kedvenc színdarabomban mondja az éppen szakító nő, mikor kérdi a férfi, hogy mi a baj, mire a nő, hogy minden tökéletes, semmi baj nincs, szeretlek, de a szerelem nem elég [balra el])