Más is érzett már hasonlóan? Úgy érzem, nekem kell az, hogy egy kicsit küzdenem kelljen a kiszemeltemért.

Ismerkedés során gyakran szembesülök azzal, hogy aki nekem kell azt vagy hidegen hagyom vagy csak barátként tud rám tekinteni, illetve hogy akinek én kellek az nekem nem. Megfordult már a fejemben, hogy ezeknél a férfiaknál, akiknél az én részemről nincs érdeklődés, éppen az a bajom, hogy tùl egyszerűen, szinte csak a karom kinyújtva megkaphatnám őket. Bután hangzik talán, de mintha amiben nincs kihívás az nem is érdekelne. Eddig csak abból alakult ki kapcsolat, amikor úgy mond én voltam a kezdeményezőbb, talán én voltam az is aki előbb észrevette a másikat. Ez persze nem azt jelenti, hogy az a pasi akit én szemeltem ki, nem udvarolt, flörtölt stb, ugyanolyan aktív résztvevője volt az egész ismerkedésnek. Nőként valahogy mégsem lehet levenni a lábamról azzal a klasszikus szép szavas udvarlással, amitől egyébként el kéne olvadnom, és amitől később, ha már kapcsolatban kapom, rendszerint el is olvadok, csak akkor ha azt attól a személytől kapom, akit kinéztem. Ezt csak azért tartom problémának, mert ritkábban fordul elő, hogy én szúrjak ki magamnak valakit, akinél azt érzem, hogy "nekem ő kell" inkább az van, hogy probálkoznak a férfiak, de nem jutunk messzire. Kicsit olyan mintha ezzel a hozzállással vagy viselkedéssel megfosztanám magam az ismerkedés lehetőségétől. Szerintetek van rá esély, hogy ezen változtazni tudok, vagy majd megtalálom az igazi szerelmet az "én módszeremmel" vagyis, hogy nagyjából én vadászok a férfira? Köszönöm a válaszaitokat.

21/L