Csupán én vagyok az egyetlen szerencsétlen, aki 2 nap múlva, azaz szilveszterkor egyedül fog lenni?

Egész életembe eléggé magamra vettem mindent, amiket olvastam, vagy hallottam.

Nézzétek: Tudom, hogy vannak ettől is szarabb életet élők.

Nem is azt mondom, hogy az én életem a legszarabb, vagy ne fognám fel, hogy másnak is ugyan olyan rossz.

De nálam sok dolog bejött az életembe, aminek nem kellett volna ott lennie. Néha úgy érzem, hogy talán egy előző életembe valami nagyon csúnya dolgot tehettem, mert ettől függetlenül az élet ver engem végig.

Ugye mondtam, hogy majdnem meghaltam, mikor megszülettem.

Beteges voltam kicsinek, tüdőgyulladás állandóan; azt is mondtam, hogy anyum istenhívő lett.

Eleve ez a hely nem túl nagy ahol lakom, barátaim nem voltak nagyon, csak egy roma srác. A kezdetek kezdetén.

Volt egy idegbeteg gyerek óvodában aki engem célzott meg magának és állandóan bántott. (Tényleg idegbeteg volt mert felnőttként kezeltettették).

Már gyerekként féltem az emberektől.

Nagyon visszahúzódó voltam, feszült..

Mivel beteg voltam gyereknek, így ha bár arra már nem is, de tudom, hogy 4 évesen már a Comodor 64 es gépen lógtam, állítólag nagyon vágtam hozzá a parancsokat, mindig én indítottam magamnak a játékokat.

De itt azt akartam megjegyezni, hogy semmi más dolog, ami egy normális gyereket érdekelne, engem nem érdekelt. Csak a játékok, vagy a tv-zés. Szeretem a Star Wars filmeket, anno Viasat7-en többszörösen néztem meg német nyelven, úgy hogy semmit nem értettem belőle.

Aztán mikor jött az iskola, kisegítőbe kerültem, nem normál általános iskolába.

Hát itt eleve valamilyen szinten szintén szellemileg visszamaradott emberekkel voltam együtt.

Előbb egy intézetbe voltam, 1 évembe, majd kiderült, hogy ahol lakom, itt is volt.

A családi helyzetemről egy picit: Két bátyám van. Apám világ életében olyan volt, hogy ha hazajött munkából és egy tányér nem úgy volt a helyén, ahogy az neki tetszett volna, képes volt félórákat üvöltözni anyámmal.

Velem nem foglalkozott soha. Nem beszélgettünk.

Anyám rengeteg sírt a 20-21 évem alatt.

Bátyámék, hát ők sem szerettek, mert minden szart meg vettek nekem anyuék, ők meg elvileg soha nem kaptak semmit sem. De erről nem tehettem, hogy én így voltam.

Az egyik bátyám is elég idegbeteg volt velem, mert ha kérdezett valamit és nem tudtam rá a választ, az is képes volt beleverni a kezembe, meg ilyesmik. Csak azért mert nem tudom a választ. Bár ebből azért kevés volt hála az égnek, mert nem lakott itthon már akkor mikor kicsi voltam, csak a fiatalabbik bátyám.

Kisegítőben is folyamatosan szapultak, főleg a romák.

Volt hogy én sem tudtam kezelni a dühömet, mert annyira felcsesztek, lenyúlták a kajámat, meg ilyenek.. és sírva üvöltöttem el magam és rávertem az asztalra.

Amúgy annyit még visszatérve, mindig próbáltam anyumat megvédeni, meg ha sírt, akkor mindig öleltem, meg pusziltam, próbáltam vigasztalni.

Már iskolában sem tudtam beilleszkedni túlzottan.

De nem is olyan helyen voltam, ahol 200 gyerek között lennék, hanem olyan helyen ahol volt összesen max 30 fő.

Egyébként egy vicces dolog, 7 év alatt végeztem el a 8 osztályt.

Másodikban olyan jó voltam mindenből, magyar, matek, a többi.. hogy 2-3 osztályt egyben végeztem el.

2.-osként 5.-es matekot csináltam, mert mindig érdekelt a dolog és képes voltam rá.

Szóval második év végén különbözeti vizsgát tettem az általános iskola igazgatója előtt. Ugye hozzájuk tartozott az iskola.

Általános után szakmunkás suliba mentem Szolnokra.

Hát ott sem volt jobb a helyzet. Itt már olyant is rám ragasztottak, hogy "szentfazék"..

Itt sem voltam jobb kapcsolatban az emberekkel. Csak ültem és hallgattam őket.

Bár annyi történt, hogy 9.-ben csókolóztam először, aztán 21-22 éves koromig semmi. Szó szerint semmi. Nem volt szexuális élményem senkivel.

Jött a Gimnázium, hát egy pokol volt a 3 év. Ott még inkább nem volt semmi. 17 évesen bekerültem a 20-22 évesek közé. Majdnem mindenki rám szállt.

Itt volt egy félcigány csajszi, aki nekem nagyon bejött, bár volt neki párja. Na most hogy lássátok mennyire röhejes voltam:

1 évben csak figyelgettem, de nem mertem oda menni hozzá, nem mertem neki köszönni se.

2. évben már elkezdtem neki néha oda köszönni, akkor visszaköszönt. Stb.

3. évben meg már oda mentem hozzá, kerestem a társaságát szünetekben, próbáltam vele beszélgetni.

Volt hogy iskola után ha ment hazafele, ő helyi volt, akkor elkísértem egy darabon. Még ha nem is hosszú út volt.

Aztán nem tudom, hogy jól emlékszem e, az emlékeim ennyi idő és ennyi depresszió után már ködösek:

talán matek érettségi után jött ki és összefutottunk, tán még egy pillanatra megfogtuk egymás kezét is így szemből és örültünk hogy végre meg van, túl vagyunk rajta.

Lehet én vagyok hülye, de sose vettem a jeleket, nem értettem az ilyenekhez, mai napig nem értek sajnos.. szerintem akkor megcsókolhattam volna.

Bár lehet gazdagabb lettem volna egy pofonnal.

Aztán Szolnok újra: Főiskola, felső képzés.

Picit jobb volt a helyzet itt, de nem mertem itt sem ismerkedni...

Jöttek a veszekedések is. Sok sok veszekedés már anyum részéről. Alig bírtam elviselni.

Egyébként annyi lemaradt az elejéről, hogy mikor apámnak kellett volna segíteni, sosem szerettem. Kimenni, kapálni a kertben, stb. Nem szerettem az apámat és rühelltem dolgozni. Anyumnak még segítettem is kitakarítani a házat, ott nem volt annyira bajom a munka.

Viszont nyáron soha nem dolgoztam, egyszer sem.

Aztán jött életem sötét pontja, és életem legszarabb időszaka:

Utolsó évem utolsó félévi vizsgái előtt 1 nappal, 2010. január 3.-án édesanyám elhalálozott.

Számomra ő volt a legfontosabb, ő noszogatott az életben.

A folytatás a köviben...

Magamba süllyedtem, nem voltak barátaim. Barátnőm sem volt.

Nem voltak már akkor sem céljaim, álmaim amiket elakartam volna érni.

Szorongásos depresszióba estem. Már onnantól az ilyen netes ismerőseim azt hallgatták, hogy meg akarok halni.

Hogy nem akarok élni, hogy nincs értelme az életemnek.

Mint minden embert, természetesen engem is érdekelt volna a szexualitás, sajnos talán még jobban is mint másokat. Mondjuk gyerekként mikor még anyám mellett aludtam, nem kellett volna apáméknak 6-7 éves koromba esténként pornófilmet nézni úgy, hogy azt hiszik aludtam.

Érdekelt a szexualitás, de még is az ismerőseim és a családom körében nekem ez feszélyezett téma volt, tabu volt. Utáltam róla beszélni, mindig is mondtam, hogy hagyjanak már engemet békén vele.

Már akkoriban is mindig azt hallottam, és sajnos a mai napig is sok helyen ezt kell olvasnom, hogy a lányoknak mennyire a nagy kell, mert hogy a kicsi az nem annyira jó..

[+18-as témakör, ha nem vagy kíváncsi hagyd ki a nyíllal megjelölt részig!]

Mivel ezzel még úgy sem ismer senki, ezért kimondom, hogy nincs nagy nekem.

Pláne, hogy tudtommal a pénisznek is két fajtája van, vérpénisz és húspénisz.

Különbség ugye, hogy az egyik egy adott méretű, a másik meg elég kicsi és úgy nő meg. De mondjuk nem is tudom minek taglalom, hiszen normális ember úgy is tudja, hogy van ilyen.

Na most nekem vérpéniszem van... Baromira szégyelltem magamat mindig is, hogy olyan kicsi van nekem. Baromira kicsi alapjáraton! És bennem volt a félelem hogy ha oda kerülünk, akkor kinevetne és még szarabb lenne az egész.

Amúgy felállva is elég kicsi, max 13-14 cm és elég vékony...

Szerintem az ezen a téren való sikertelenségem vezetett oda, hogy ma potencia problémákkal küzdök.

|

|

-

v

Akkor jött a folytatás, mindenhonnan csak azt hallani, hogy a helyes pasik kellenek, a szépek, a jó fejek, a jó humorúak. Akik szövegládák.

Ja és nem mellékesen hogy legyen munkája, keressen jó sokat.

Na én ezekbe a megfelelési kényszerekbe őrültem már bele.

Úgy érzem, hogy nincs reményem már.

Próbáltam ismerkedni, próbáltam beszélgetni.. de sosem érdekeltem senkit és belebolondultam már az egyedüllétbe.

Aztán volt egy barátnőm, de ... ő mellette túlságosan hülyén viselkedtem.

Sok volt a veszekedés a részemről. Gyerek volt, gyerek felfogással.

Bár nem is ez volt a legnagyobb baj. Nem is vele volt bajom, hanem magammal már akkor is, mert úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg, hogy úgy se leszek jó neki. Aztán ráadást már a kapcsolatunk elejétől mérgezve volt ez az egész.

Az apja végett.. el akarta tiltani a lányt tőlem, holott az anyja mellettünk állt. Nem bántottam én a lányt, egy rossz dolgot nem ártottam neki.

Ha bántottam volna, nem lettünk volna együtt egy évig. És tuti hogy nem hagyta volna az anyja se, hogy velem legyen, ha annyira bántottam volna.

Csak szegény pára, nyugodjon békében.. ő is elhunyt.

És akkor vesztettem el minden újra. Mert akiről azt hittem, hogy szeret, csak eljátszotta az egészet és egy pillanat alatt kilépett az életemből..

Ezért nem kell senki. Helyettem mindenki csak jobb!!!

Mindenki jobbat érdemel tőlem!

Visszatérve: amikor véget ért a suli, nem kerestem munkát. Sok lánnyal beszéltem, és szarul esett az, hogy mennyire elvárás hogy dolgozz, hogy munkád legyen, hogy keress sokat.

Találni akartam olyant, aki elfogad anélkül és majd mellette felállok.

De nem történt meg!

Úgy hogy köszönöm a sok elvárást, ami tönkre tette az életemet!

Nem vagyok se helyes, se szöveg láda. Nem szeretek emberek között lenni.

Úgy érzem, ha el is mennék dolgozni, akkor sem érnék el semmit.

Magamra alig költenék, 50 évesen ott lennék kb pár millió ft-al a zsebembe de úgy, hogy nem értem el semmit még sem.

És sokszor próbáltam meg ilyen 20 év körüliekkel ismerkedni, és lényeg az, hogy 10/7 tuti megkérdezte, hogy mit dolgozol és mennyit keresel.

Szóval ennyit a normális emberekről..

Már mint én már nem leszek az.