Csak nem lehetek egyedül ilyen szerencsétlen (hosszú)?

Akár elolvasod, akár nem, valahova muszáj kiírnom magamból, ami nyomaszt. Tudom, hogy nem vagyok egyedül a most következő problémáimmal, sőt megeshet, hogy valakinek egészen pitinek tűnhetnek, ennek ellenére engem a gyengébb pillanataimban a padlóra tudnak küldeni.

Hogy el tudjatok képzelni: egy teljesen átlagos 20 éves lány vagyok, bár magasabb a legtöbb lánynál (182cm) de normál testalkatú, magamról alkotott véleményem szerint nem csúnya, mondjuk ez szubjektív. Dióhéjban a problémám: nem volt még barátom, szűz vagyok, amit nem fogok szégyellni, de na, már úgy kipróbálnám a szexet! Csak nem lelketlenül tajrészegen egy buliban.

Nem ismerkedem nehezen, bár mivel introvertált vagyok, nehezen nyílok meg mások előtt - ezt viszont igyekszem leküzdeni, csak néha félek, hogy amit mondani szeretnék az hülyeség ezért inkább meg se szólalok. Akik megszólítanak és elékrik a számomat, mindig megadom, mert úgy gondolom ezt legílább ezzel díjazni kell, ha már volt ilyen bátor az illető.

Emiatt sok randim volt már, hozzátéve hogy körülbelül a felén kiderült, hogy csak egy éjszakáról lenne szó. Én ezeket az egyéjszakás kalandokat nem ítélem el, mindenkinek szíve joga, hogy belemegy vagy sem, mert csábító lehet - én is volt, hogy elgondolkodtam rajta, hogy valóban olyan nagy bűn lenne-e. De a visszafogottságom mindig győzedelmeskedett, gondolom egyértelmű. Hogy én mennyire tudom néha utálni magam amiatt mert ilyen félős vagyok! De erről később. A randijaim másik felén meg vagy hiányzott az a bizonyos valami, nem voltunk egy hullámhosszon vagy a srácon láttam, hogy totál nem érdeklem – kivéve egyszer.

Nemrég volt egy fiú, akivel hihetetlenül jól kijöttem, rengeteget beszélgettünk sokszor találkoztunk is és ő is mondta, hogy milyen jól érzi magát velem, aztán egyszer csak írt, hogy egy ideig ne keressem, mert hogy a vizsgáira akar koncentrálni, meg el van foglalva. Ezt elfogadtam, de itt már felvázolódott bennem ennek a „kapcsolatnak” a vége, és lám egy héttel később mondta hogy ő ez neki nem megy, úgyhogy „szakítottunk”(megj.:kb másfél hónap telt el az első találkozás és a végszó között). Pedig már végre kezdtem úgy érezni, hogy megszűnik a magányosságom és tényleg meg fogom tapasztalni a „szeretni és szeretve lenni” érzést – mennyire vágyom erre! Nem vagyok válogatós, engem nem zavar, ha valaki nem a fehérnemű modellek plakátjaiból lép ki, az sem, ha alacsonyabb (bár nyilván, aki a vállamig ér, az nem is nagyon próbálkozik) én „csak” egy olyasvalakit keresek, akivel van közös témánk és megértjük egymást.

Nem tudom, mit csinálok rosszul. Az meg a másik bajom, hogy nem merek leszólítani fiúkat és ezt is mindig megbánom. Hiszen ma is állt a metrón egy srác és észrevett, szemeztünk és lefagytam, nem mertem lépni, pedig nekem kellett volna, mert én társaságban voltam, ami bónusz stresszfaktor lett volna számára. Így pedig leszálltunk a metróról és nem történt semmi.

Úgy érzem elpazarlom az életem ezek miatt a hibák miatt.

(Ha végigolvastad, köszönöm a türelmed.)