Mit tanácsoltok egy 35 éves férfinak, legyen így boldog, hogy van egy rendes, megfelelően fizető munkahelye, van igaz még jó pár évig hiteles lakása, jó autója, de párja sok-sok éve nincs?

kösd le magad, és keresd a lehetőségeket.

komolyan idegenektől kérsz engedélyt, hogy boldog legyél?

a kérdező remekül megfogalmazta: az ember nem elég önmagának.

hiába élnek önámításban a szinglik, az nem segít rajtu(n)k.

Ismerkedjen,barátozzon és előbb utóbb talál magának barátnőt,társat!

Sok sikert,szerencsét és nagyon boldog karácsonyt kívánok! 30N

Férfinek egyszerűbb és könnyebb!

viszont szerencse kell hogy megtalálja a megfelelő embert!

Nagy általánosítás, igaz... de azt látom az engem körbevevő embereken, hogy akinek a párkapcsolata összejött, megállapodott, akár már családot is alapított, annak a karrier nem jött össze. Sokan egyszerű fizikai munkások, vagy külföldön dolgoznak.

Aki továbbtanult, egyetemre ment, lediplomázott és a karriere alakulóban van, az anyagi háttere rendezett és hosszú hosszú évekre bebiztosítottnak tűnik hazai körülmények között is, azok a magánéletben nem boldogok.

Az első kategória a magánéltért hajtott addig, amíg mi a karrierünkért, a biztos anyagi hátterünkért. Innentől kezdve nálunk minden jobban kitolódik és én is sokszor azt érzem, hogy talán sosem lesz olyan boldog párkapcsolatban részem, mint nekik.

Nő vagyok, úgyérzem az anyagi hátterem néhány éven belül eléri azt az induló állapotot, amire azt mondom ezzel már bele mernék vágni a családalapításba, ugyanakkor a társam iránt nem érzek elsöprő szerelmet és teljes odaadást, illetve félelmek gyötörtnek, hogy mi lesz, ha a gyermekvállalás miatt hosszú évekre kiesek a munkából. Lesz-e a karrieremben ennél még följebb, vagy innen már csak lefelé szánkózhatok? Akarom-e egyáltalán, hogy legyen feljebb?

Jár-e nekem az elsöprő szerelem, vagyis keresgéljem még, avagy állapodjak meg a biztos jó mellett, kényelemben, egyfajta kompromisszumos megoldásként?

A biológiai órám ketyeg és az életem egy részében ugyan sikeresnek érzem magam, másik részében teljes kudarcnak élem meg, amim van.

Kezdem azt hinni, hogy ez az én keresztem, ahogy mindenki másé is, aki céltudatosan, egy irányt belőve robotolt azért, hogy "neve legyen". Utólag belegondolva, annyira háttérbe szorult a magánélet kérdése az egyetem és az első munkás évek alatt, hogy egyszer csak ott találtam magamat egy lakásban, kinyitottam a szememet és rádöbbentem, hogy hoppá... ez mind szép és jó, de a másik felem hiányzik! Nagyon hiányzik!