Apának miért volt ilyen nehéz elfogadnia, hogy én művészlélek vagyok és nem a legfontosabb nálam a szerelem és szex? 23F

Nagyon szeretek verseket, novellákat írni, képregényeket és könyveket olvasni, rajzolni, mi több, a művészetek az életem. Sohasem voltam társasági ember, viszont ha valakivel összebarátkozom és jól megértjük egymást, komoly barátok lehetünk. Szó sincs arról, hogy "kizárom" a kapcsolatok lehetőségét, szeretem azt a kevés, de fontos barátomat, aki megtisztelt bizalmával. És mindig nyitott vagyok új barátságokra is.

Apa viszont nagyon nehezen tudta elfogadni ezt nálam. Főleg, hogy ő mindig azt mesélte nekem, fiatalabb korában folyton volt barátnője és mindig kereste a szerelem, szex lehetőségét. Bátyám is ilyen srác volt, folyamatosan kereste az alkalmi kapcsolatokat, most már viszont házas és van kislányuk is, nagyon szereti feleségét.

Természetesen fontos számomra a szerelem, a szexualitás is, viszont 2 éve annak, hogy nincs barátnőm, mégsem "haltam bele a fájdalomba". Viszont tény, hogy jól esne egy szerelmes ölelés, csók, közösen ébredni reggel a párom mellett. Értelemszerűen, hiányzik, hogy odafigyelhessek rá, hogy meglepetésekkel kedveskedjek neki, de tudom, hogy ha nincs, akkor egyszerűen nincs. Az életnek igenis része a magány, valakinek kevesebb, valakinek több ideig.

Az, hogy nincs barátnőm, remélhetőleg csak átmeneti állapot, természetesen megeshet, hogy soha többé nem lesz társam, de ezt egyáltalán nem szeretném, főleg, hogy nyitott vagyok egy komoly, normális kapcsolatra. Sohasem érdekeltek az alkalmi dolgok. Apa viszont nehezen fogadta el, hogy nem olyan vagyok, mint ő, hogy folyton kell neki társ, meg szex, merthogy ő ezek nélkül nem tudott volna létezni. Rendben van, hogy ő, meg testvérem ilyen volt, de nekem miért kellene pont ilyennek lennem? Mikor egyáltalán nem vagyok ilyen.

Csak mostanában, az eddigi 6 hónapban kezdte végre megérteni, hogy én művész vagyok és nekem a sikeres rajz, vers fontosabb, mint folyton szexet keresni. Az, hogy normális életművet tegyek le az asztalra, hogy tehetségesen és ügyesen rajzoljak, hogy ezek nekem fontosabbak, mint a "tombolás". Most már azért szeret, aki vagyok, látja és érti, másképpen működök, mint ő.

Voltak sajnos komoly mélypontok, ebben a 2 évben egyszer meg is kérdezte, esetleg a srácokat szeretem-e, mert ha igen, nincs semmi baj, ő nagyon szeretne akkor is. Mondtam neki, hogy nem, én a nőket szeretem, csak sajnos, nem jön össze párkapcsolat, illetve fontosabb nekem a rajz és versek.

Természetesen megértem és látom, hogy nem leszek örök időkig fiatal, hogy most kellene élnem a lehetőségekkel, de könyörgöm, ha utálom a számomra olyan hányinger dolgokat, mint a bulik, pia, cigi, akkor mi a fenét kéne tennem? Tudom, hogy a körösztályomból sokan ezeket csinálják, ő dolguk, nem érdekel, hogyan teszik tönkre magukat. Nekem miért kellene ilyen silány és üres mintát követni?

És igenis voltam már "bulikban", volt olyan időszakom, amikor minden szombaton mentem szórakozni (művész kocsmába jártam) de kb 2 hónap alatt rájöttem, ez egyáltalán nem én vagyok és nekem nincs értelme ilyesmiben részt venni, mert csak önmagam csapom be. Tapasztalatnak jó volt, legalább elmondhatom, megpróbáltam, d nem jött be.

Miért volt ilyen nehéz elfogadnia ezt Apának? Amikor minden ember más, attól, hogy a fia vagyok, én egy külön lélek vagyok, nem pedig ő. De most, hogy már elfogad engem így, a helyes útra léptünk, ugye?