Sose lesz barátom?

Én hasonló helyzetben vagyok, mint te. 22 éves vagyok, de még mindig bennem él az, hogy fiatalabb koromban nap mint nap csúfoltak, de engem pont az ellenkezője miatt. Kövér lány voltam (még most sem vagyok olyan, mint amilyen szeretnék lenni, de dolgozok rajta), és a kövérségem miatt sokan bántottak. Az utcán utánam kiabáltak olyan dolgokat, amik még mindig bennem élnek. Gyakran kinevettek, gúnyt űztek belőlem. Még most is sokszor azt gondolom, hogyha nevetnek körülöttem, akkor a nevetés tárgyát én képezem, mégha ez nincs is így. Komolyabb kapcsolatom még sosem volt, csak egy futókaland, amiről azt gondoltam, hogy lehet azért kezdett a srác keresni, ismerkedni, mert tetszek neki. Így visszagondolva, lehet, hogy ez nem is így volt, csak épp azt látta, hogy, ha nincs senki sem, akkor engem biztosan megkaphat.

Én az önbizalmamat azzal próbálom helyreállítani, hogy, ha valahova elmegyek, próbálok barátkozni, ismerősöket szerezni, beszélgetni. Magabiztosnak mutatom magam, olyannak, akit nem lehet megbántani, inkább már elpoénkodom a dolgokat. Így, hogy már majd egy éve külön élek a szüleimtől az önbizalmam valamilyen szinten megnőtt, de nem igazán figyelnek fel rám így sem. Arcban én sem tartom magam csúnyának, de az alakom nem szép. A homokóra alak meglenne, de combban és csípőben erős vagyok. Sokat kell még azért tennem, hogy tetszek a férfiaknak. Bár, nem tagadom, sokszor elfog az irigység, amikor látom, hogy a tőlem sokkal csúnyábbnak, vagy a sokkal kövérebbnek van barátja, én meg még mindig egyedül vagyok. Ha rágondolok, hogy a legszebb éveim majd így fognak kárbaveszni, hogy nem tudom megosztani az örömömet és bánatomat senkivel sem, sírhatnékom van.

Jah, és azt elfelejtettem írni, hogy mosolyogj, ne a komorságot, szomorúságot lássák rajtad. Sok sikert! :)

18 évesen kérdezed ezt?

Majd kérdezd meg 28 évesen,akkor már nem alapja a kérdésednek,persze csak ha addig sem lesz senkid,de ezt kétlem.