Van itt olyan, aki már vagy 10 éve egyedül van? Meg lehet szokni, igaz?

Miért kell ezt a kérdést hetente egyszer valakinek feltenni azzal a különbséggel, hogy valakit csak huszonX évesen-, megint mást harmincX évesen foglalkoztat ez a rettentően izgalmas kérdés?

Igen, számtalan olyan ember van itt is, és az országban is, aki már vagy 10 éve egyedül van, mégis éli az életét: eszik, iszik, alszik, dolgát végzi, tanul-dolgozik, vagy épp munkanélküli, szórakozik, olvas, netezik, sportol, autózik vagy épp kerékpározik, stb., stb.

Szerintem megszokni ezt sohasem lehet, inkább csak elterelni róla a figyelmet, elfogadni a dolgot. Nyilván ezért is írják sokan, hogy van ezen kívül nagyon sok más dolog is, ami leköti őket, ami felkelti az érdeklődésüket, így, mivel figyelmük és érdeklődésük középpontjában többé már nem az áll, hogy egyedül vannak, így annyira már nem elfogadhatatlan a dolog.

Igazából tapasztalataim alapján a hosszú egyedüllét többnyire annak szokott nagy problémát okozni, aki sokáig élt párkapcsolatban, főleg, ha együtt és élt a partnerével. Az ember hosszú idők alatt képes alkalmazkodni, hozzászokik a társaságoz, a partneréhez, átalakítja a szokásait.

Nagyon sokan pont emiatt nem tudnak kilépni egy-egy rossz kapcsolatból. Hányszor hallottam már azt, hogy "nem akartam eldobni XY évet". Ennek oka a megszokás és valamilyen szinten önbizalomhiány is.

"Végre sikerült összehoznom egy kapcsolatot 'X' év után, beletettem 'Y' évet, mi lesz, ha ezt eldobom, és többé nem találok semmit". Emiatt sajnos rengetegen megtartanak egy rossz kapcsolatot.

Persze az egyedüllét annak is okozhat gondot, aki tegyük fel 20-30 vagy több év alatt még nem élt meg egyetlen párkapcsolatot sem, vagy akár nem volt szexuális viszonya sem senkivel. Viszont ugyebár ebben az esetben az adott személy "csak" erős vágyat érez, nincs összehasonlítási alapja, így sokan ezt könnyebben el tudják magukban nyomni. Sokan ebből a rétegből ezért nem mernek belevágni egy párkapcsolatba, mert úgy gondolják, nekik ez nem megy, nincs rá lehetőségük, ők nem kellenek senkinek, ezért ha összejönne valami, majd vége szakadna pár év után tegyük fel, akkor már lenne viszonyítási alapjuk, tudják, milyen egy párkapcsolat, viszont attól félnek, hogy ha az első párkapcsolathoz ennyi idő kellett, akkor mennyi kellhet a következőhöz? "Felemésztene a vágyakozás..." - ezt mondta nekem egyszer egy fiatal srác, szomorú.

Meg lehet figyelni, hogy a két réteg által feltételezett gondolkodásmód szöges ellentétei egymásnak, amely kicsit elgondolkodtató...