Hogyan szabaduljak meg ettől az energiavámpírtól? Hogy tudtam szeretni? 23l

Hagytam magam sodródni a saját direkt elvakultságom és elfogultságom miatt.

Reménykedtem valamiben. Örültem minden semmiségnek.

Barátnős pasi 'csapta a szelet' nekem, akibe sajnos sikeresen beleszerettem. Se mondani, tenni meg főleg nem mertem semmit, mármint értem ezalatt, hogy elcsábítani. De hazudnék, ha azt mobdanám, sosem gondoltam kettőnkre, DE! Csak olyan értelemben, ha szakít, befejezi és lezárja a kapcsolatát.

Nem vagyon naiv ember, nem is voltam az, csupán féltem egyenes lenni, illetve egy kapcsolatban élővel nincs is mirő beszélni "Te+Én" téren.

Tudom, hogy nagyon tetszem neki, vonzónak tart, szimpatikus vagyok neki emberileg, ideális barátnő típus, talán emiatt is reménykedtem valamiben, bármiben. Tudom, nem helyes dolog, gondolatok. Tisztában vagyok vele. Sosem történt semmi köztünk, nem mertem volna semmit csinálni, pedig voltak pillanatok helyzetek, mikor nem sokon múlott, így otthagytam...

Aztán valami belém ütött. 'Megvilágosodtam'. Talán furán hangzik.

Eszembe jutott, hogy ez neki qrva kényelmes... De míg én mindig őszinte voltam hozzá, számíthatott rám, támogattam lelkileg, ez visszafelé nemigazán működött. Elkezdtem unszimpatizálni vele. Hiába csorgatja a nyálát utánam, ha nem velem van. Nem én számíthatok rá, de én vagyok az a személy, akire nincs ideje (régebben nem így volt), ső, tudatosan kerüli a kettesben nyílt beszélgetést, pedig pont hogy ő lovagolt a megbeszélősdin.

Egyszerűen szánalmas. Ha megkeres, sosem marad el a nyafogás. Azt hiszi a munkája=világmegváltás. Tény, hogy dolgozik, de én is, meg mindenki más is. Bár én szerinte mivel nő vagyok, nálam más a helyzet, hisz női munkát végzek... Meg oké, hogy nekem is vannak gondjaim, problémáim, de az övéi rosszabbak, nehezebb a helyzete. Elvan kissé szállva magától és sérelmezi, hogy mások nem fényezik, a csaja sem.

Valahogy régebben más volt. Mostanság rinyagép lett. Nevetséges, hogy felnőtt férfinak tartja magát, mégsem tudunk leülni és beszélni kettőnkről, pedig akart...

Az ilyem emberkék visszajárnak, csakhogy nekem elegem van belőle. Félek, hogy ha vigyorogva elkezd bájologni, felrúgom...na jó, kegyetlenü kiosztom. Pedig nem érné meg. Bár legalább egyszer azt kapná az életben, amit érdemel...!

Biztos előbb utóbb feltűnik. Hogyan mutassan meg neki, merre van az arra anélkül, hogy felrobbannék, és anélkül, hogy ne lássa, hogy dühös vagyok rá? Hogy hátráljak ki? Mert fogja kérdezni, mi a bajom, az ilyesmit kiszúrja...

Tudom, az én hibám az egész. Tanultam belőle.