Pánikbetegként hogy lehet párkapcsolatom?

Rendben, akkor írj,este felé válaszolok :)

Nekem is elég sz@r gyerekkorom volt, mert kicsi és sovány voltam, így sokat szívattak, emiatt tanulni sem volt kedvem, a szüleimmel meg ezért nem volt jó viszonyom. Úgy éreztem, semmire sem vagyok jó, ám ahogy egyre több csapás ért, egyszer csak átestem a holtponton, és úgy voltam vele, h minden mindegy már, ez kb. 17 éves koromban volt, azóta minden lepereg rólam, akármilyen rossz dolog is történt velem, nem tudott érdekelni, azóta nem is kötött belém senki, mert látták, h hidegen hagy minden. Mondhatni apátiába estem, de ezt sikerült az előnyömre fordítani, mert mindenhez úgy állok hozzá, h előre felkészülök a legrosszabbra, és így csak pozitív csalódás érhet, kialakult bennem egy ilyen védekezési mechanizmus, ami nagyon bevált, mindig nyugodt vagyok, higgadt, kiegyensúlyozott, és minden sikerül, mert nem izgulok, mert eleve úgy állok hozzá, hogyha nem sikerül semmi, akkor sincs semmi(mivel gyerekkoromban megjártam a poklot, annál semmi sem lehet rosszabb). Ez már kb. 6 éve így megy, közben megnőttem(későn érő típus voltam), minden nap edzettem egy órát, így most már nem vagyok vékony sem, elvégeztem egy egyetemet, lettek barátaim, elkezdtem csajozni, szóval az életem hihetetlen pozitív fordulatot vett, hála ennek a flegma hozzáállásnak.

Jöhet privát. képpel

Fordulj szakemberhez, házilag az ilyesmi ritkán kezelhető... még ha úgy is tűnik, hogy változások következnek be az életedben, feldolgozás nélkül a gyermekkori sérülések később újra és újra előjönnek kritikus időszakokban, és nagyon komoly tüneteket okozhatnak! Én is azt hittem, hogy helyrejöttem, sikersztori az életem, de az első halvány fuvallatra az egész kártyavárként omlott össze, és sokkal súlyosabbá vált a helyzet, mint korábban. Akkor döntöttem úgy, hogy szakember segítségével feldolgozom a múltamat. Ha előbb választottam volna ezt az utat, megkíméltem volna magam kb. 5 évnyi pokoljárástól felnőtt koromban...