Miért van ez az általános jelenség a magányosok,szinglik felé?

Egyre többször olvasom, hallom, környezetemben látom és sajnos mióta nincs párom, magamon is tapasztalom a következőket.

Akiknek párja van, azok cinizmussal,kioktatóan,fölényesen viselkednek a magányosokkal, mintha legalábbis azok tehetnének a saját magányukról.

Állandóan jönnek a hobbikkal, társasággal,kirándulással,edzéssel,mintha az teljesen megoldaná az életet.Nekem egy barátom viselkedik nagyon bántótan,amióta kapcsolata van.Kioktató és cinikus,szerinte egy párkapcsolat,de még baráti kapcsolat sem létfeltétel.És érezhetően lenéz,mert néha megírom neki, hogy nem jó magányosnak lenni.Főleg úgy,ha tudom,milyen kapcsolatban élni.

Viszont azt elfelejti,hogy amikor négy éve bő egy évig magányos volt,sírt,szinte a falra mászott és sokszor én tartottam benne a lelket,vigasztaltam. Mikor párja lett, azóta pedig tojik mindenre.Ráadásul többször összevesztek,szakítottak,újrakezdtek és mindig mellé álltam lelkileg ,amit köszönt is.

Így "hálálja" meg ? Miért kell olyan beképzeltnek lenni és kioktatni a magányosakat ? Nem elég a magány, még olyantól is kapjunk az arcunkba, akiktől néha jó szót,vagy egy kávé mellett egy kis beszélgetést /nem panaszkodást/ szeretnénk ?

Van aki persze tehet a magányról,de nagy részben azért nem így van.Mikor volt párom,akkor is szívvel voltam a magányosak felé,akin tudtam segítettem.

Az életben de nagyon igaz,hogy ne várj jót azoktól,akin segítettél...