Létezik olyan nő, akinél nem kizáró ok, ha a férfinek nincs egzisztenciája?

Alapvetően két dolog tartja folyamatos bérrabszolgaságban az embereket a modern világban, ahol közgazdászok szerint jobban él a hajléktalan, mint anno Mátyás király.

Egyik oldalról vannak a BELSŐ igények, amiket az ember egy kis introspekcióval le lehet vetkőzni, amennyiben a SZÁNDÉK megvan rá.

A másik oldalról olyan külső igények, mint hajlék, táplálkozás, orvosi ellátás, stb.

Ezekkel kapcsolatban pedig, amennyiben az első fázist meglépted, meglepő módon kitisztul a kép, hogy valójában az emberek többsége (úgy az alsó 50% minimum, de szerintem még ennél is több az elszállt igények miatt) úgy a 40 évnyi jövedelmének bőven több, mint 50%-át ezekre költi.

Az alkalmi munkák nem alja, segédmunka jellegű munkák, éppen ezért többségük eléggé kihalásos, ezért nem is fogok beszélni róla ez nyilvános oldalon, mert bármikor hozhatja úgy még az élet, hogy hasonló jellegű munkát kell vállalnom máshol és nem szeretném, ha tele lenne vele az internet, hogy vannak ilyen lehetőségek és több legyen a fóka, mint a hal.

De nagyon elkanyarodtunk közben az eredeti témától. Az érdeklődésem elsősorban nem a "nem inge" emberekre irányult volna, akik a Insta-Starbucks-traveladdict háromszögben élik az életüket, velük értelemszerűen nem vagyok kompatibilis. Ahogy a karrierépítő nagypályásokkal épp úgy, mint akik sok gyerekkel képzelik el az életüket.

A problémám inkább azzal van, mikor olyan emberek kereteznék úgy az én helyzetemet, hogy velem nem stimmel valami, bezzeg vele (és a többi egymilliárd léggyel igen), akik sok esetben tőlem is mélyebben vannak. Mindezt úgy, hogy jóval többet is dolgoznak azért, hogy mélyebben legyenek tőlem. Vagy csak azért vannak magasabban, mert jobb helyre születtek (ami ugyebár nem az ő érdemük).

Tehát

1. Nem én vagyok az, aki elkezdi téríteni a másikat, csak mikor már besokallok a sok kéretlen okoskodástól szoktam visszaérvelni, megfordítani a tükröt.

2. Bár bizonyos dolgokról megvan a saját személyes véleményem, amit megtartok magamnak, amíg nem kérdezik és inkább kerülöm is azokat az embereket, ahol koncentráltan kapom az ellenérzést, mintsem önjelölt térítőként kisebbségként a többséget próbáljam térítgetni, akik nem kérnek belőle, de ettől még maximálisan elfogadónak tartom magam, Magyarországon kifejezetten annak számítok, már-már ultrabalosnak ilyen téren (miközben nagyon messze áll tőlem az eszmeiség többi része).

És végül mindig vagy az van, hogy miért "ülök" a pénzemen (ha tudják, hogy van) ahelyett, hogy XYZ (és ide képzeljünk "tuti" vállalkozási ötletektől kezdve lakásvásárláson (akár vidéken, ha Pesten nem futja) át kicsit menőbb ruhákon át bármi, ami persze egy az egyben az ő (és ugyebár a többségi társadalom, egymilliárd léggyel meg nem lehet vitába szállni) értékrendjét tükrözi.

Vagy ha nem tudják, hogy van (persze az értelmesebb nyilván sejti), akkor meg a hüledezés, hogy csövesebb vagyok a csövesnél, nem félek-e ettől meg attól, nem rossz-e az, hogy nem telik erre meg arra (ha ők azt tudnák, hogy mi mindenre telne, amire nem érzek késztetést, nem tartok igényt, de persze biztos csak mondom, akinek x pénze van az nem úgy él, mint én) és persze az "életerős férfi" mint érv. Vagy annak ajánlgatása, hogy miért nem kezdek akár már most valami barlangban élni.

Közben meg az igazság a kettő között van. Tele vagyok tervekkel mindig, de hogy éppen mibe vágok bele, azt az élet hozza és ahogy "öregszem" egyre jobban bele vagyok már fáradva a folyamatos önigazolási-kényszerbe, hogy arra szűkül a szociális életem, hogy vagy elhatárolódom mindenkitől, vagy magyarázni kényszerülök ezeket a dolgokat. És mintha valami fekete lyukba beszélnék, ami elnyeli a hangot vagy kínaiul és nem azt hallja ki belőle a másik, mint amit mondani akarok. Miközben igazából magyarul beszélek és nem kvantumfizikát magyarázok, hanem általános iskolás alsós képességekkel felfogható dolgokat.

Őszintén szólva már abban a koromban is így gondoltam, csak akkor mindig mindenkitől megkaptam, hogy felnőttként majd megtanulom, majd megtudom, majd rájövök. Hát pár évnyi (tév)út(keresés) és vakvágányok után visszataláltam akkori önmagamhoz és továbbra sem értem.

Nem ártok senkinek, de még a társadalom terhére sem vagyok, a környezetére pedig töredéke annyira, mint egy átlagos fogyasztó.