Miért mindig akkor bukkan fel vki mikor már tönkrementem? Addig meg soha?

Vannak az életemben szakaszok amikor irulok virulok, tele vagyok energiával, relative szép vagyok, vicces jókedvű boldog teljes.

Ilyenkor soha nincs senkim.

Amikor meg már megrondultam elfonnyadtam, depis vagyok, nem adok magamra, begubóztam, bedepresszióztam, és semmi életerőm, életkedvem nincs, ronda is vagyok, (esetleg szakítás után vagyok szétcsúszva padlón, átlagon felülien vagyok képes szenvedni), es a halálomat várom, mindig akkor lép be az életembe valami jópasi, tetszik, van kémia, és minden kapcsolatom szinte azzal kell kezdenem, hogy mozduljak már meg legalább a lábam borotválni vagy vmi, ha már egy edzésig se jutok el erő híjján, amikor már semmi kedvem sincs már az életembe beesett pasihoz.

Eléggé flegma is vagyok ilyenkor vagy erőltetetten kedves műmosollyal amit a képemre eröltetek, de belül depis, kívül ronda is ilyenkor. Akitől normál esetben menekülnek.

Ez mellett táplálkozásom is kegyetlen, állandó rosszullétek is kínoznak a nem minőségi étkezéstől.

Szóval katasztrófa állapotban esik be mindig vki az életembe és állandóan kényszeresen próbálok csak kedves normális lenni mikor legszivesebben elhajtanám a másikat de nem akarok bunkó lenni.

De pl rondán képtelen vagyok jól is érezni magam.

Erre jönnek az udvarlások, nem hagynak, küzdenek szerelmet vallanak, fel vannak pörögve, tapadnak azok akik tetszenek, akik bármikor találnának bárki mást, azok a tipusok akik megkaphatnak bárkit mert jól néznek ki, megbízhatók, értenek a nőkhöz, érdekes velük az élet, talpraesettek, ügyesek és tele életkedvvel. Miért tapadnak ilyenkor?

Amikor meg jól vagyok és toppon vagyok, tele energiával, addig meg csak pár bárgyú balfék incel, taták, léhűtők, igénytelenek próbálkoznak.

Hogy lehet valami ennyire fordítva?