Mikor érezted először társkeresésben hogy már le főtt a kávé?

26 éves korom körül vágott arcon kicsit a tény, hogy sok korombelinek már van gyereke és házas. Onnantól, hogy kikerültem az egyetemről, lehetőség sem volt már annyira ismerkedni. Szóval inkább életszakaszbeli tényezők, semmint az, hogy kiöregedtem volna.

Viszont onnantól fogva nagyjából megmaradt ugyanaz a szint érdeklődés szempontjából. Most már vannak elváltak is, újbóli szinglik, ilyesmi. Nem érzem nehezebbnek a saját korom miatt például. Sok idősebb ismerősöm is van, aki mesél arról, hogy kivel randizik épp, kivel "jár", kivel kufircolt legutóbb, szóval azért úgy látom, működik ez bőven 40-50 körül is.

23 évesen miután egy normálisat se találtam vagy nem kellettem, inkább maradtam a barátommal és ettől a ponttol nagyra becsültem mindig azt aki értékel annyira hogy elem van és legalább par évig nem csal meg. Vagy egyáltalán azt hogy VAN barátom.

Ez igy is maradt.

Hogy örüljek annak ha legalább van párom, mert kimenni a társkereső piacra ott "egyedül elveszve" nőként kitéve a sok abúzusnak, az egy pokol.

Nem, és ez engem mindig zavarba ejtett, mert az életem kb minden szakaszában volt egy-két ilyen parsnoid vészmadár, aki nekiállt károgni csak úgy.

Már gimiben voltak lányok, akik 15 évesen esküvőt terveztek, és 20 éves korukra "fiatal kismamák" akartak lenni.

Tökmindegy hány éves vagy, mindig van egy réteg aki ilyen totál légből kapott határidőket akar veled betartatni.

Ha ezeknek a konvenciók akartam bolna megfelelni, már az ivarérettség elérése előtt túlkoros lettem volna. 🙄

Nekem sokkal fontosabb az, hogy az emberi kapcsolataim minőségiek legyenek, tényleg igazi kötődés meg pozitívum legyen. Ez az embereken múlik, nem az életkoron. Ha sz@r emberekkel vagy körülvéve, lehetsz akármilyen fiatal, nem lesz több vagy jobb lehetőséged.

Amikor kikerültem az egyetemről. Ott végig volt pasim, és a végzés évében szakítottunk, de nagy kár volt az egészért! Az egész egyetemi éveimet rá pazaroltam.

Miután elkezdtem dolgozni, elég nehéz volt olyan embert találni, aki szingli. Bárki megtetszett, naná, hogy már foglalt volt. A baráti köröm jórészt az egyetemről került ki, miután hazaköltöztem, elég egyedül maradtam.

Nem voltam sem ronda, sem öreg 25 évesen, de nem volt olyan könnyű ismerkedni, mint ahogy az iskolás években. Szóval én elkezdtem társkeresőzni. Némelyik randim katasztrófa volt, de voltak ígéretesek is. Végülis 29 évesen mentem férjhez.

Amúgy a szüleim elváltak, és amikor apámnak panaszkodtam, hogy nehéz ismerkedni, mindig körberöhögött, hogy én mennyivel könnyebb helyzetben vagyok, mint ő. Hát, nézőpont kérdése. Nyilván 40 évesen még nehezebb találni szingli embert, viszont ő már nem akart családot alapítani.

A gyakori újabban sokat ront a koffein függésemen, nem fogok hazudni.

Állandóan csak frissen főzött kávékról lehet olvasni :)

A kérdésre válaszolva kicsit fiatal vagyok ahhoz hogy ezt érezzem (25) de a középiskolai/ egyetemi éveimmel kapcsolatban van bennem megbánás. Minden energiámat a tanulásba raktam, aztán nem vittem semmire. Minden nap azt kívánom, bárcsak inkább buliztam, szórakoztam, ismerkedtem volna, lettek volna hobbijaim, stb...

30 ik szülinapomon már tudtam nekem elment a busz. Sose lesz párkapcsolatom.

52/Józsi

Van akinek sikerül van akinek nem.

Naponta hallom 5 embertől sőt itt is olvasom minden nap, hogy egyedülálló és nem talál egyedülállót....ésss jön a következő kedvencem: minden barátom, barátnőm házas gyereke van, avagy kapcsolatban van...

Szóval sok az egyedülálló.

De...természetesen én is azok közé tartozom aki mindig ráb**aszik mert mindig olyanba botlok bele akinek van barátja...(amúgy tényleg van nem csak mondja.)

Sajnos a társkeresőkön nagy a szórás, és abba a rétegbe tartozom akin alapból tovább lapoznak.

34 éves koromig volt, voltak kapcsolataim. Utolsó kapcsolatom 5 évig tartott, 34 éves koromig.

Noss 4 éve semmi nem jön össze.

talán 1x...

Nekem pont a huszas éveim szóltak arról, hogy csóró voltam és magányos. Harmincasként inkább azt érzem beértem, sokkal kompetensebb vagyok az életemben mint fiatal kis csitriként.

Aki pusztán a fizikai vonzerejére alapozza a kapcsolatait, az lehet hogy 30 évesen elásná magát, de én úgy vagyok vele, hogy nem baj, hulljon a férgese.

Azok az idióták meg nyomik, akik a pedó hajlamaik meg gyatra önbecsülésük miatt csak és kizárólag zsenge pipihusira utaznak, végre már nem engem találnak be. Az ilyenek érdeklõdése még az egómat se legyezte, mert a bók az olyan is mint akitõl kapod.

Az idõ szépen kirostálta nekem a balf@szokat, sokkal kevesebb kört kell lefutni bármiféle emberi viszonyban.

22 évesen. Azóta sincs semmi.

38 f incel

Már egészen fiatalon, tini koromban így éreztem, amikor mellettem minden haver, barát már javában csajozott és én hiába jártam el velük mindenfelé, bulizni, piálni, lógni valahogy én soha nem kellettem a csajoknak. Nyilván ez megölte az amúgy is törékeny önbizalmam és lehet már pont emiatt ijesztettem el a potenciális partnereket magam mellől, ki tudja. Nem tartottam magam csúnyának, sőt inkább úgy gondoltam az átlagnál jobban nézek, arcra mindenképpen.

Szóval inkább a tanulásra koncentráltam, mellette sokat kockultam, zenéltem, a hobbiaimnak éltem és úgymond elfoglaltam magam, nem agyaltam a nő dolgon, hanem elfogadtam, hogy nekem nincs erre lehetőségem és igazából nem is nagyon próbálkoztam tovább.

Aztán amikor egyetemre kerültem, sok új embert ismertem meg nyilván megint előtérbe került, hogy basszus, itt mindenki tök kötetlenül ismerkedik, bartságok, párkapcsolatok alakulnak, nekem pedig még mindig nincs senkim és minden beilleszkedési próbálkozásom ellenére továbbra is levegőnek néznek a csajok. Szóval ott is elngedtem a dolgot és eléggé depreszsiós is lettem. Amúgy sem szerettem az egyetemet, a kezdeti jónak tűnő társaság is eléggé széthullot és persze a tény, hogy totál érdektelen vagyok bármilyen nőnemű egyén számára tovább rontotta a helyzetet.

Aztán amikor hazakerültem megismertem tök random egy csajt, akinek valamiért nagyon megtetszettem és valahogy összejöttünk. Ez a dolog sem volt zökkenőmentes, de sikerült és, mint tizen éves koromban úgy éreztem sínen van az életem, valahogy akkor minden összejött. Sikeresen lediplomáztam, lett munkám, voltak célok, volt barátnőm, akivel közösen lehetett tervezni mindenfélét.

Hát túl szép volt, hogy igaz legyen, neki beütött a "még ki kell élnem magam" életérzés, megcsalt és lelépett egy másik sráccal, utána darabokra hullott minden.

Azóta nem érzem azt, hogy bárminek is lenne értelme, fölöslegesnek érzek mindent amit csinálo, a munkám egy zsákutca, ismerkedni, barátnőt szerezni totál kilátástalan, a haverokkal lógás ennyi év után meg egyre unalmasabb.

A szakításnak már 4 éve volt, utána covid alatt ilyen "tetszhalott" időszakom volt, utána 2 éve volt egy"fellángolásom", hogy itt az ideje találni valakit magam mellé, de mondanom sem kell nem jött össze a dolog, csak sok baromságot sikerült művelnem, amelyekre azért nem vagyok büszke.

Nagyjából tavaly óta érzem úgy, hogy végleg lefőtt a kávé.

Egy unalmas kisvárosban élek, szar munkával, szar fizetéssel, idióta hozzám hasonló lúzer, életcél nélküli haverokkal összezárva és nem látom a kiutat semmiben. Amihez kezdtem életemben, ami ötletem volt abból semmi sem jött össze, mintha elátkoztak volna. Erre jön rá még a tény, hogy a külsőm is extrém mértékben és express tempóban leromlott, szóval totál esélytelen a dolog.

Most úgy látom, hogy amíg szüleim támogatnak addig nyugisan, el tengek-lengek, de utána nincs értelme folytatni.