A csóróság bizonyítja a legjobban azt, hogy mennyi is valójában egy férfi értéke?

#19: Nem a lakosság feléről volt szó, de magát az egzisztencia szót is legtöbbször olyan nők szájából hallottam, akik meglehetősen magas életszínvonalon éltek a budapesti átlaghoz képest is.

A kevésbé műveltek nem is nagyon használják ezt a szót, helyette inkább nyíltan körülírják, hogy "Keressen azért ennyit meg annyit, hogy tudjunk menni ide/oda." meg "Legyen kocsija, nem kell a legjobb, de ne valami tragacs." és így tovább...

"Az eszedbe jutott, hogy egy vezető beosztásnan levő férfi olyan emberi kvalitásokkal, olyan magabiztossággal és fellépéssel rendelkezik, ami nemcsak a munka világában viszi előre, hanem a párkapcsolatok terén is?"

Ezt az érvelést mindig olyankor hallottam, mikor a nő mentegette magát, hogy nem a pénze miatt jött össze a férfival. Ha valami önkéntes munkatípusnál vagy csoportvezető vagy koordinátor valahogy inkább az ellenkezőjét szoktam látni. Vagy azt, hogy szemlesütve szégyenkezik a csaj, hogy "Hát ööö...izé..."

"de sajnos kevés olyan raktárost vagy utcaseprőt ismerek, akinek komoly ambíciói vannak, folyamatosan képezik magukat, vagy kifejezetten elkötelezettek a munkájuk iránt."

Mennyi ilyennel ismerkedtél? Őszintén!

Egyébként ha már itt tartunk, én magasabb szinten dolgozó diplomás emberek között is ugyanezt a céltalanságot látom, csak magasabb szintre emelve. Ugyanolyan kevés van közöttük, aki úgy tényleg elgondolkodik saját magán, hogy tényleg azt akarja-e csinálni, amit csinál, hogy tényleg megfelelően halad-e a céljai felé, hogy tényleg csak anyagi céljai vannak-e.

És annál többet, aki ugyanúgy éli a készen kapott, életkorának megfelelő életet, ahová a családi háttere és a mikrokörnyezete determinálta őt.

Tehát az átlagos utcaseprő és az átlagos egyetemista között a lényegi különbség kimerül olyanokban, mint szókincs, szóhasználat, hobbik és az anyagi helyzetből adódóan az elfoglaltságok és elfogyasztott tudatmódosítók minősége. De végső soron, ha nagyon mélyfilozófiai értelemben nézzük, mindkettő ugyanúgy sodródik az árral és éli a kis mainstream átlagos életét. És ha erre emlékezteted, akkor az egyik arrogánsan megmagyarázza neked, hogy te bizonyára különleges hópihe vagy, amiért erre rájöttél és érvelési hibákat is használ, hogy a vélt igazát erőltesse, a másik pedig a legtöbb esetben valami tetszőleges külső körülményen kezd majd el pörögni, Orbán vagy Brüsszel vagy a nehéz gyerekkora vagy mert túl becsületes lenne vezetőnek mert nem tud lopni csalni hazudni és így tovább.

"Túl sok hozzád hasonló gondolkodású ember ismerek, akik szakmai és anyagi szinten a béka segge alatt vannak, de közben nem azt látom, hogy akkor boldog, kiegyensúlyozott és változatos életet élnének."

Mert az emberi kapcsolatoknak hiába nem lenne szabad függeniük az anyagiaktól, sajnos annyira bele van ivódva a társadalomszerkezetbe, hogy elképzelhetetlen nélküle. Egyedül meg nehéz. És magányos.

#24: Nem feltétlenül. Lehet, hogy csak éppen olyan hobbija van, amiért az adott korban az adott környezetben fizetnek, másért meg nem. A fejlett világban nem igazán beszélhetünk arról, hogy a társadalmilag hasznos dolgok lennének megfizetve.

#25: Nem én vagyok anyagias, hanem anyagias emberekkel vagyok körülvéve, akik engem próbálnak meg pénzben mérni.

#27: Már hogyne figyelném régóta, amikor már tizenévesen kezdődött, hogy megkaptam a "jelképes összeg" meg a "ennyit is sajnálsz?" szövegeket meg mikor evidensnek vettek olyan dolgokat, hogy van alkalomhoz illő öltözékem vagy van mit ennem otthon illetve nem tétel (ha kihagyom a céges ingyen étkezést). Olyan "apróságokról" már szót se ejtsünk, mint vonatjegy, bérlet, távolsági buszjegy, üdítő egy kisboltban (akkor még nem voltak dohányboltok), stb.

Nem értettem, hogyan kezelhetik emberek ennyire könnyelműen a pénzt, aztán rájöttem. A családi háttér miatt. Aztán elkezdett rétegződni a dolog. A nők könnyelműbben kezelték, meg is kapták érte a magukét a háborúkat meg forradalmat megélt idősebb generációtól, hogy ilyenek meg olyanok. De többségük jól járt, mert fiatalon élt és igazából semmilyen hátrányt nem szenved amiatt, mert 30-asként nincs semmije ha éppen nem sikerült jól férjhez mennie vagy valami sikeres vállalkozást beindítania.

A férfiaknál már vegyesebb a kép. Többségük leszegényedett és csak kevés volt, akiből lett valami. Lecsúszni mindig sokkal könnyebb, mint felemelkedni.

Évekig valóban irigy voltam ezekre az emberekre, hogy nem elég, hogy utazgattak, fesztiváloztak meg elszórták minden hónapban a fizetésüket, még az ölükbe hullottak örökségek és azt is sikerült felélniük az évek alatt.

Ma már nem irigylem őket, de sajnálni sem tudom. Mert ők se sajnáltak engem, amikor csak annyi bűnöm volt, hogy nem akartam szórni a pénzt, mert akkoriban egészen pontosan az kérdéses volt, hogy hány napos a hónap meg lesz-e elég pénzem kajára, koldulni meg nem akartam.

Mindig én voltam az, akit bárki felhívhatott éjjel, én voltam az, aki folyamatos lelkisegély voltam MSN-en, aki ment segíteni embereknek, ahol tudott, de mégsem voltam elég jó. Az volt elég jó, aki velük együtt szórta a pénzt, velük együtt mekizett, velük együtt mozizott, velük együtt kocertezett meg velük együtt fesztiválozott meg ment le a Balatonra. Meg a közös témák is ritkultak, mert nem tudtam hozzászólni olyan témákhoz, hogy melyik Nokia telefon a legcsúcsabb meg ki milyet vesz magának, nem tudtam hozzászólni ahhoz, hogy ki hogyan szenved a kreszvizsgán meg mikorra lesz meg a jogsi, mert álmodni se mertem róla, nem tudtam szívből cinkelni a többiekkel együtt azt, aki "csak" egy kis garzonlakást kapott a szüleitől, hogy micsoda burzsuj, mert hozzám képest mindenki az volt.

Ezek után egyetemre esélyem se volt. De örültem, hogy dolgozhattam, pontosabban, hogy pénzt kereshettem. Annak már kevésbé, hogy olyan munkát kellett végeznem, amire egy betanított csimpánz is képes kevés pénzért és olyan emberek között dolgoznom, akik között ha évek alatt talán 2-3 sorstársra rábukkantam, akkor felfelé kerekítek. Úgyhogy azt is nagyon jól tudom, amiről a 28-as beszél.

Valóban nem akartam vegyülni olyan emberekkel, akikkel nem éreztem jól magam, de sokáig dolgozni sem ilyen helyen, ezért 3 db A4-es oldalon lehetne felsorolni egy önéletrajzban azt a sok helyet, ahol dolgoztam és 1-2 kivétellel mindenhonnan én jöttem el.

A szociális életem teljes hiányának köszönhetően ha akartam volna se tudtam volna túl sok pénzt költeni, emiatt elég szépen gyűlt a megtakarításom. Vele együtt sajnos az ingatlanárak is megnégyszereződtek, de közben megvilágosodtam, mint Buddha.

A teljes fiatalságom során átélt kényszer-nélkülözés és szenvedés megtette a hatását. Mostanra már nem vágyom ezekre az anyagi dolgokra. És nem lettem semmilyen spirituális ezo-izé.