Tényleg egészségesebb volt a társadalom, amíg nagyobb nyomás volt az elköteleződésre?

Tulajdonképpen akárhogy is nézzük a társkeresés egyfajta "húspiac", ahol nyilvánvaló különbségek vannak az emberek közt fizikai vonzalom, intelligencia, anyagi javak, stb tekintetében. Ezen tényezők adják meg hogy ki mennyire lesz majd sikeres és persze mondják sokan, hogy nem mindenkinek ugyanaz tetszik, de azért mégis az a tapasztalat, hogy minden társadalomban egyesek nagyon népszerűek, másokon meg legtöbben átnéznek.

Ez persze eredményez egy erős szelekciót abban a tekintetben, hogy kinek mennyi lehetőség adódik és régen a társadalomban volt egy olyan konszenzus, hogy a nők felső 10 százaléka válasszon a férfiak felső 10 százalékából, a következő 10 az utánuk jövő 10-ből és így tovább. Ez pedig elméletileg azt eredményezte, hogy mindenki talált párt. Gyakorlatban ez persze sosem volt így, mindig voltak egyedülállók és olyanok is, akik több emberrel is kapcsolatba kerültek, de a nagy átlag szintjén működött a "suba subával, guba gubával". Ennek viszont az volt az alapja, hogy muszáj volt elköteleződni és kitartani a döntés mellett.

Ma meg ugye az van, hogy mindenki csak a felső 20 százalékból akar társat (főleg a nőkre jellemző ez) és nincs is már társadalmi kontroll, mert sok össze-vissza kapcsolat is teljesen elfogadottá vált, a szándékok nem mindig világosak és hosszútávon sokan sérülnek emiatt. Vagy azért mert nem találnak párt, vagy azért mert találnak, de úgy érzik csak kihasználják őket, vagy azért mert addig válogatnak, hogy már nem is tudnak egészségesen kötődni. Szóval vannak ebből problémák társadalmi szinten, ugyanakkor nyilván előnyök is, de azok úgy tűnnek nekem első blikkre, hogy inkább rövidtávúak. Aztán persze akinek nagyon jól mennek a laza kapcsolatok, annak biztos nagyon jó, de össztársadalmi szinten?