LEszólítanám a távoli kolléganőm, de nem tudom, a gyűrűsujján eljegyzési gyűrű van-e?

Na, megvolt életem legboldogabb visszautasítása. :)

Múlt héten még gyáva voltam, tegnap is lett volna lehetőségem, végül ma rászántam magam és elhívtam. Rögtön mondta, hogy van barátja, tehát nem értettük félre egymást.

Összeszedtem a bátorságom, és megkérdeztem. Örülök neki, hogy van párja! Megérdemli a boldogságot. Hozzá képest biztos egy rakás szerencsétlenség vagyok, tehát az a jó, ha már foglalt, és egyáltalán nem zavar.

Nem csak két út van: tudni, hogy van valakije, tudni, nincs nincs senkije, hanem a harmadik a legrosszabb: nem tudni, hogy van-e! Maximum azt bánom, hogy nem hetekkel, hónapokkal korábban kérdeztem meg, mert így feleslegesen őrlődtem hetekig, hónapokig.

És azért is jó, hogy nemcsak én voltam bátor, hanem ő is, hogy megmondta, mert idén ismerkedtem két nővel úgy, akik hetekig húzták az agyam, míg kiderült, hoyg nem akarnak semmit. Hozzájuk képest ő egy angyal volt. Nincs semmi problémám azzal, ha valaki nemet mond, sőt, elfogadom és lépek tovább! A szürkezónát nem szeretem, a hitegetést, a megadom a számomat, de nem megyek randizni, az elmegyek randizni, de utána eltűnök nőket, a bejelölhetsz fb-on, de amúgy nem jelöllek vissza embereket.

Felszabadító érzés, megyek tovább, keresem a következő lehetőséget. Ennyi! :)

Köszönöm a biztatásokat.