Úgy érzem sokszor megtalálom a lelkitársam, aztán szembesülök a valósággal. Mit rontok el?

Sokadik alkalom, hogy megismerkedek egy lánnyal (nem társkereső, hanem suli, munkahely, hasonló...személyes). A vonzódás megvan a részemről, és úgy ítélem meg, hogy az ő részéről is. A humorunk egyezik, végre érti valaki igazán a humoromat, jóízűen kacag, meg is dicsér, hogy jól nézek ki. Én is viszonzom ezt. Szóba kerül a párkapcsolat. Elmondja, hogy milyen béna ebben, és tuti egyedül macskák között fog megöregedni. (Végre valaki, aki nem úszik a faszrengetegben, itt az én időm, humor, személyiség és testi vonzódás egyben, gondolom magamban). Elhívom nagy nehezen randira, mire témát terel, és többet nem hozza szóba. Itt összezavarodok és nem értem miért? Mit rontottam el? Később még utalok rá, hogy szívesen találkoznék vele, ismét témát terel. Akkor mégis mi történik?

Már a második alkalom. Jóban leszek valakivel, küldi a "jeleket" (bár egyre inkább kétkedve fogadok bármi féle jelet), beleélem magam, majd szembesülök a valósággal, hogy maximum nagyon jó barátok lehetünk.

23 éves vagyok, a jelenlegi lány is ennyi.