Túlságosan megszoktam volna, hogy egyedül vagyok?

Megpróbálom dióhéjban leírni.

A fútó kalandokat leszámítva körülbelül 5 éve vagyok szingli. Sokszor rámtör a magány érzése, így mindig próbálok egy állandó társat keresni magam mellé, de baromi nehéz... Egy hónapja viszont összeakadtam egy csajjal, akivel - úgy tűnt - flottul megy minden. Megvolt a közös téma, jó beszélgetések, tényleg egyenesnek tűnt az út.

Viszont rólam tudni kell, hogy az 5 év szingliségem alatt nem maradt másom, csak a munkám és a hobbim. Sikerült eljutnom odáig, hogy ha minden jól halad, 1 éven belül kizárólag a hobbimból képes leszek anyagilag ellátni magam; viszont ezért nagyon sokat küzdöttem és küzdök most is, nem kevés pénzt, energiát és időt fektettem már bele, szóval nem tudnám csak úgy egyik napról a másikra eldobni. A mindennapok úgy néznek ki nálam, hogy 8-tól 4-ig dolgozom, majd hazajövök, és egyből fejest ugrok a hobbimba (ami egyébként pihentet és megnyugtat egy stresszes nap után), igazából sokszor azt se venném észre, ha atombomba robbanna mellettem.

A probléma: a csajszi, akivel egyébként jó úton haladtunk a párkapcsolat felé, úgy éreztem, hogy a fejemre nő. Folyamatosan írt meg hívogatott, egyszerűen nem tudta megérteni, hogy nekem kell egy kis (sok?) én-idő. Azt gondolom, hogy minden nap szakítottam rá időt, az üzeneteire folyton válaszoltam, 2-3 naponta találkoztunk... Ellenben nekem ez a folyamatos hívogatás, ami miatt nem tudtam koncentrálni a projektekre, amiken dolgozom, nagyon nem jött be.

Én szoktam meg ezt túlzottan, hogy egyedül vagyok, és mindig azt csinálok, amit akarok? Ha valaha akarok egy komoly kapcsolatot, akkor tényleg föl kell hozzá áldoznom azt, amit eddig felépítettem? Vagy csak simán rossz emberbe akadtam? Valahol megszerettem ezt a lányt, viszont ez így nekem nem megy, úgy érzem, hogy megfojt...