A nők miért gondolják, hogy a rózsaszín ködös állapotban választott pár az jobb, mintha egy komoly szakember gárda vagy a szüleik választanának társat?

1. A szabadság mindig is relatív szabadságot jelentett. Az emberi együttélés megkövetel vagy éppen elutasít bizonyos viselkedésformákat, és emiatt valóban nem viselkedhetünk mindig úgy, ahogy éppen jól esik, dehát éppen azért vagyunk emberek, mert abszolválni tudjuk ezt a kihívást. A tetteinknek következményei vannak. Ha például leejtek egy tollat, az a földre fog esni. Elméletben lehet azon merengeni, hogy a gravitáció miként gátolja a személyes szabadságomat, na de érezzük, hogy sok értelme azért nincs...

2. Ezzel nagyjából egyetértek, de annyit megkérdeznék, hogy szerinted mi a boldogtalanság forrása? Azt én értem, hogy a Közel-Keleten éhbérért halálra dolgoztatott nyolcéves miért nem boldog, de mi miért nem vagyunk azok?

Ha engem kérdezel, az elégedetlenség miatt. Nem vagyunk elégedettek az anyagi helyzetünkkel (pedig soha civilizáció még nem élt kényelmesebben, mnt mi), nem vagyunk elégedettek a testünkkel, a többi emberrel, a párunkkal... Ennek azt hiszem, úgysem lesz megoldása.

3. Itt újra eltér a véleményünk. Szerintem a legtöbb ember életében egyszer-kétszer megéli a boldog szerelmet, ez azért nem olyan ritka. És persze... A legtöbb nem tart halálig, de ez miért lenne baj?

Én is voltam szerelmes, én is átéltem azt a semmihez sem hasonlítható eufóriát, aztán egy fél évre beleroppantam, amikor véget ért. Így utólag mégis azt mondom, megérte átélni. Sok más ember így van ezzel.

A többit te sem gondolhatod komolyan. Úgy érzem, inkább csak kifinomult provokáció a részedről. :)

Hadd idézzem Madáchot:

"A cél a halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga."

51.

Így viszont ennek a szabadságnak nincs igazán jelentősége, ha csak ebben a formájában létezik. Sok filmben/regényben ami erről szól nem is értem sokszor, hogy miért becsülik ennyire túl, mikor utána sem lesz igazán jobb, csak máshogy lesz rossz. A nép maga megteremti a rabság feltételeit, ha nem fáraó van a fejünk felett, akkor miniszterelnök vagy első titkár lesz. És annyira működik ez, hogy a miniszterelnök hirtelen halála esetén a nép hangyabolyként rohangálva pánikol, helyettes, második helyettes, ezredik helyettes is van, csak a rendszer - ami alapvetően az átlagembert elnyomja - megmaradjon.

Sokan nem is gondolják túl, csak "munka legyen" meg "biztonság". De ennek így mi értelme van? Egy sereg szabály (írott és íratlan) amit be kell tartani, amihez alkalmazkodni kell... És ez nem olyan, mint a gravitáció. Ez valahogy érezhetőbb, fájdalmasabb.

A boldogtalanságnak millió forrása van. Személy szerint az alábbiakat tartom felelősnek: média (bármelyik ága), a kép amit közvetítenek felénk, elérhetetlen ideálok és idillek, meg mások által a képünkbe tolt "bezzeg nekem ez meg az van, bezzeg én mekkora király vagyok!" stílus, ami főleg az internet térhódításával lett állandó. (instagram, fészbúk, jutyúk és társai)

A másik egy olyan dolog, amit nem biztos, hogy meg fogsz érteni. Ez az a lelketlen közöny, amiben élünk, főleg a nagyobb városokban. Minden retkes, koszos, életunt dolgozók vesznek körbe, minden ami állami az kötelezően szar (és nem csak nálunk), tipikus rideg-hideg a világon a legtöbb dolog, és hiányoznak azok a kis pluszok, amik megmelenegetik az emberi szívet. Nem tudom léteztek-e ilyen dolgok valaha is, én sokáig hittem ebben.

A szerelem meg olyan, hogy nem lehet erőltetni, szerencsejáték. Volt 2-3 kapcsolatom a múltban 5 hónap (kb.) és másfél év közti időszakokkal, de sosem tudtam szerelmes lenni. Szerettem volna, de nem ment. Utólag sem érzek semmit, egyedül az első szakításnál volt valami veszteségérzet, önsajnálat-fájdalom, második esetnél már az sem. Harmadiknál meg egy amolyan "Sok szerencsét neked is" mondat volt összesen a szakítás. Nem is nagyon érdekelt, pedig érzelmileg még ez a harmadik volt a legideálisabb, a legmélyebb. De ennek is 5 éve már, azóta még annyira sem tudok közel kerülni / közel engedni senkit. Még barátokat sem. Egyetlen netes barát/haver van, akivel őszinte tudok lenni, másokkal még ez sem.

A küzdést én kínnak érzem, nem szeretem a műben ezt a mondatot. Értem, hogy mire céloz az alkotó, de nekem ez mindig egy kicsit ijesztő volt.

52

Annyit mindenképpen sikerült megérteni a kommentedből, hogy számodra ez a világ nem egy kellemes hely. Nyilván sokak így vannak ezzel, és ez sajnálatos. Komolyan mondom!

Arra viszont nem kaptam magyarázatot, hogy az érzelmek kiiktatása miért lenne jó? Hiszen ha szellemileg gépekké válnánk, akkor egyedül a testi élvezetekért lenne érdemes élni. Nem vetem meg a jó kajákat, egy finom masszázst vagy éppen a szexet, de ez még kevés az emberi élethez.