Mi az oka annak, hogy a 20-as 30-as korosztályban egyre több motiválatlan férfi van, akiknek már nincs is nagyon kedvük ismerkedni?

Alapvetően introvertált személyiség vagyok, tehát nem egy társasági ember. Ettől függetlenül tudok kommunikálni az emberekkel, de a felszínes csevegést "small talk"-ot nem bírom. Ezért kevés ember van akivel jól tudnék beszélni, olyan akivel még meg is értjük egymást még kevesebb.

Minderre rátett egy (vagy több) lapáttal szüleim rendkívül szigorú nevelése, ami miatt még inkább befelé fordultabb lettem.

Középiskolás koromban, amikor a legtöbben elkezdenek érdeklődni a másik nem irányába, én inkább otthon ültem, kockultam, olvastam, zenéltem stb.

Emiatt nem igazán tanultam meg hogyan is kell "csajozni" és később hiába kezdtem el haverokkal eljárkálni koncertekre, kocsmázni, fesztiválozni, nem nagyon volt sikerem, főleg nem ismeretlen csajoknál. A haveri körben pedig kevés lány volt, aki bejött volna és éppen szingli is volt gyakorlatilag meg nem is létezett.

Aztán egytem utolsó évében megismertem egy lányt, akivel pár hónapig "húztuk egymás agyát", de végül összejöttünk. Majdnem 3 évig tartott a dolog, nekem ő volt mindenben az első (csók, randi, szex). Imádtam őt, simán el tudtam képzelni, hogy leélem vele az életem, hogy majd családot alapítunk, lesznek gyerekeink stb.

Elvégeztem az egyetemet, az eredeti terv az volt, hogy BP-re költözünk, ő akkor kezdett volna, de volt még neki 1 év középsuliból (5 osztályos gimi).

Hazaköltöztem, dolgozni kezdtem ,hogy legyen egy kis alaptőkém, de nem igazán érdekelt a munka, csak, hogy legyen egy kis fizetésem, mégse 0-ról kelljen kezdeni mindent.

Mondanom sem kell mindebből semmi nem lett, mikor a lányt felvették egyetemre, még azon a nyáron megcsalt és lelépett mással.

Én maradtam itthon, szüleimmel és ez azóta sem változott.

Borzasztóan megviselt a dolog, talán a tini koromból kimaradt tapasztalatok miatt és azért is mert túlságosan is beleéltem magam a dologba, túl sok mindent elterveztem és vártam az egésztől. Magyarán naív voltam.

A szakításak lassan 3 éve, utána kb. 1 évig nem próbálkoztam senkinél (talán csak egy lánynál fesztiválon, de ő utána le se szart), aztán miután úgy éreztem ideje keresnem valakit magam mellé, rengeteg csúnya visszautasítást kaptam, megaláztak, a maradék, alapból sem túl nagy önbizalmamat is lerombolták.

Sajnos a külsöm is erősen leromlott azóta, úgyhogy manapság nem is nagyon mernék kezdeményezni senkinél.

Pedig anyagilag sokka jobb vagyok mint korábban, lett egy saját lakásom, egy balatoni nyaralóm/telkem, van félretett pénzem, dolgozom stb.

De igazából elvesztettem a motivációm szinte mindenben. Nem érdekel különösebben a munkám, nem érdekel, hogy tovább tudjak lépni, hogy máshova menjek, a pénz sem motivál. Teljesen kilátástalannak érzem az életem, nem látom értelmét semminek. Ez főleg az utóbbi 1-1,5 évben lett úrrá rajtam és egyre csak rosszabb lesz.

Mindig volt valami amivel megpróbálkoztam, pl. jobb munkahelyet találni - sehova nem vettek fel, legtöbb helyről visszajelzést sem kaptam, már nagyon "szinten aluli" munkákra is jelentkeztem, de még oda sem kellek.

A jelenlegi munkahelyemen is többször átvertek, jobb pozíciót ajánlottak, mindig igent mondtam, de végül mégsem kaphattam meg egyik pozíciót sem (vagy nem engedte meg a felettesem vagy a semmiből egyszercsak felvettek mást helyettem). A fizetés is megalázó, de nem is érdekel, cserébe szarok mindenre igazából.

Próbálkoztam azzal is, hogy haverokat/barátokat "összeszedem", programokat szervezek, kitalálok valami olyasmi elfoglaltságot, ami akár hasznos is lehet és még szórakoztató is, hogy ne csak a folyamatos "züllés" legyen az állandó program. Mondhatom, hogy ez sem jött össze, azóta szinte minden kapcsolatom megszakadt velük.

Összefoglalva:

- nincs motivációm

- nincs önbizalmam semmihez, nincs önbecsülésem

- nincs kedvem hozzá: főleg az újabb és újabb visszautasításhoz, megaláztatáshoz

- az életem minden területén sikertelennek, vesztesnek érzem magam

- nem látok semmilyen lehetőséget már arra, hogy bármin is változtassak

- csúnya lettem és emiatt nem is mernék próbálkozni, főleg nem ismeretlen nőknél vagy akárr online társkeresőkön

"- Na itt vagyok, fejlesztettem magam, magasabb az értékem, mint a férfiak 90% -ának.

- És mit vársz, ki mondta, hogy ezért jár nő is?"

És itt kivel zajlik a párbeszéd, kitől vársz nőt?

55: A bluepillesekkel, akik szerint az önfejlesztés működik.

"Emiatt nem igazán tanultam meg hogyan is kell "csajozni" és később hiába kezdtem el haverokkal eljárkálni koncertekre, kocsmázni, fesztiválozni, nem nagyon volt sikerem":

Ezt nem is kell. Ha jól nézel ki, a csaj választ ki téged, neked csak hagynod kell magad. Ha rosszul, akkor meg hiába mész oda, nem fogsz bejönni nekik úgyse.

"Ezt nem is kell. Ha jól nézel ki, a csaj választ ki téged, neked csak hagynod kell magad. Ha rosszul, akkor meg hiába mész oda, nem fogsz bejönni nekik úgyse."

Akkoriban nem néztem ki rosszul, ha akkor tisztában lettem volna pl. a "redpill"-el, szerintem nagyon sok sikerem lett volna. Akkor el kellett volna kezdenem edzeni, normálisabban öltözködni, normális hajat vágatni és úgy általában figyelni magamra. De ezeket a dolgokat el sem tudtam képzelni, hittem a baromságban, hogy a személyiség a fontos meg csak a belső számít.

Olyan szinten tényleg a személyiség a fontos, ha nem lettem volna ennyire introvertált, akkor simán megcsinálom azokat a dolgokat, amelyeket felsoroltam.

Egyébként így is voltak akik kezdeményeztek nálam, csak általában olyan lányok, akik finoman szólva nem voltak az eseteim.

Az egyetlen barátnőm is úgy lett, hogy ő jött oda hozzá, és először ő erőltette a dolgot.

A szakítás után a legrosszabb az volt, hogy hiába kezdtem el egyre szarabbul kinézni, még mindig volt hogy nők kezdeményeztek valamiért nálam. De mindig volt valami probléma: pasija volt, kalandot akart csak, szórakozott csak, "bolond" volt vagy egy rißanc, akin átment a fél város stb...

Volt olyan csaj aki ráadásul nagyon jól nézett ki ,hogy többször kezdeményezett nálam, odjött hozzám, írogatott face-n, de aztán végül ő dobott ki eléggé megalázó módon és úgy csinált mintha ő tenne szívességet azzal, hogy hajlandó foglalkozni velem. pedig nem én kerestem meg őt eredetileg, viszont az én közeledésemre mindig nemet mondott.

Érdekes dolgok ezek.

"De ezeket a dolgokat el sem tudtam képzelni, hittem a baromságban, hogy a személyiség a fontos meg csak a belső számít."

Te is romkomokon nőttél fel? Introvertáltként sem hittem, hogy bárki is szerethetne CSAK a belsőmért. Neked is fontos a külső IS, a belső IS, a lányoknak ugyanígy.