Vajon miért érzem azt mindig, hogy én nem akarom megosztani az életemet senkivel?

Nő vagyok, és szörnyen rettegek az elköteleződéstől, és mindig is ilyen voltam..

Sokak szerint csak azért van ez, mert még nem találkoztam az igazival, de nem erről van szó. Mármint, aki ilyen szinten magának való, mint én, mégis miért vágyna arra, hogy valakivel 0-24-ben együtt legyen? Rettegek az összeköltözéstől, mindenféle bemutatástól, házasságtól,

de nem a megfelelés miatt, csak egyszerűen boldog egyedül az életem. Csupa olyan hobbim van, ami inkább magányos, pl. jóga, rajzolás, olvasás, újabban gitár, stb, és persze, érdekelheti ez a másikat is, de én pont azért élvezem őket, mert ilyenkor kikapcsol az egyedüllét, a magamba mélyedés, hogy nem kell beszélni közben senkivel. Kicsit művész típus vagyok. Már kamaszként is folyton elvonultam a szobámba.

Ettől függetlenül viszont a teljes szingliségre sem vágyom, jó lenne valakivel találkozgatni, nem csak szex miatt, szeretek pl kirándulni is, beülni valahova, mozi, ilyesmik. De eddig mindig azt tapasztaltam, hogy a pasiknál csak a két véglet van, vagy egy ribinek kezelik az embert, és leszarják, szexen kívül nulla beszélgetés, vagy pedig a nagyon sok, akitől nem kapok levegőt.

Tényleg nem létezik ilyen srác, akit szintén ez tenné boldoggá? És nem csak azért érné be ezzel mondjuk, mert addig vár az igazira...

26N