Miért szeretnek ennyire panaszkodni azok is, akik jó helyzetben vannak? És miért nem tesznek mások, hogy jobban legyenek?

26/L vagyok, kapcsolatban, de egész életemben önbizalomhiánnyal küzdöttem és amióta érdekel a pasizás úgy gondoltam, hogy nem találok senkit és nálam nem kezdeményez senki (igen, így is, hogy volt már több kapcsolatom is).

Először 12 évesen tetszett meg egy srác úgy komolyabban, úgyhogy vegyük innen a dolgot. Nos 12-18 éves korom között nem igazán adtam magamra. Hízásra hajlamos vagyok, nem érdekelt se a smink, se a divat (ez mondjuk gyerekként nem is baj), valahogy nem törődtem a külsőmmel (fürödtem meg minden persze, igénytelen nem voltam, csak nem szép). Úgyhogy 12-16 éves korom között csak nekem tetszettek srácok, én nekik nem. Volt egy-két próbálkozó, de vagy hülyén próbálkoztak, amit nem úgy vettem, hogy akarnak valamit, vagy én találtam bennük valami olyan hibát, vagy csak én nem vonzódtam hozzájuk. 16-18 éves korom között volt két párkapcsolatom. Nekik nem a külső volt a fontos. Itt végre elkezdtem érezni, hogy mégis van esélyem olyan fiúknál, akiknél én is akarom. Miközben velük kapcsolatban voltam, nem próbálkozott senki. Bulikban odajöttek táncolni, de komolyabban nem kellettem senkinek. Aztán 18 évesen volt egy "glow up"-om egy szakítás után, akkor fogytam is, vettem új ruhákat, jobban törődtem a külsőmmel. Akkor megszaporodtak a bulikban nyomuló srácok, na de komolyat még mindig nem akartak tőlem.

19 éves koromban jött be a Tinder, életem első társkereső appja. Ezeket 26 éves koromig használtam, persze nem folyamatosan, csak időszakosan. Nekem innentől kezdve az összes kapcsolatom internetről volt. Na és itt van az, ami miatt az önbizalmam még lejjebb ment. Igen, Tinderen sok fiúval matcheltem. Igen, sokan írtak rám. Igen, sok randim volt és többnyire én nem akartam velük folytatást (persze volt, hogy ők offoltak). Na de 7 év alatt egyetlen egy darab olyan srác sem volt, akit személyesen ismertem meg és kapcsolat reményében ismerkedett volna velem. Egy sem. Ez részben azért volt, mert amikor már nem jártam suliba, akkor kevesebbet jártam társaságba, de ha belegondolok, még ezelőtt is csak 2 kapcsolatom volt személyes ismeretségből, az nem sok. Úgy éreztem, ha rám néznek, ha megismernek, nem kellek senkinek, Tinderre fel tudok tenni jó fotókat, meg akkor igazából bárkivel elbeszélgetnek a fiúk, akikkel match van és úgy éreztem, nem én kellek nekik, hiszen nem is ismernek, csak kapcsolatot akarnak és én pont visszaírok nekik, aztán mire személyes találkozóra kerül a sor, már beleélték magukat és így szívesen jönnek össze velem, de ha egy buliban vagy más eseményen meglátnak, nem hinném, hogy odajönnek, nemhogy párkapcsolat alakuljon ki...

Úgyhogy személy szerint én ezért gondoltam azt, hogy nem kellek senkinek, meg hogy nem próbálkozik nálam senki. A netes dolgokat nem vettem annak az előbb említett okok miatt.

Úgy érzem, a mostani barátomban megtaláltam mindent, amit kerestem, de kérdés, hogy ő leszólított volna, vagy sem élőben.