Van másvalaki így kiégve mint én? (Hosszú)

Kiégtem. Már jó pár éve. 25 vagyok. 15 éves koromtól aktívan kerestem párt, szerelmet. Sikertelenül. Akkor még nem tudtam mi is lehet a gond, és milyenek a magyar emberek. (Én is magyar vagyok félreértés ne legyen de én azok közé tartozom akik megtapasztalták ennek a népnek az igazi arcát, azt ami nem kerül bele a turistáknak szánt imázsfilmekbe.) Volt pár plátói szerelmem (heteroszexuális értelemben.) De ezek a lányok mind magasról tettek rám, mert nem vagyok helyes és ők egyénként is jobbat érdemelnek. Erkkor még vékony voltam, 14-15 év közötti időszakban. Lányoktól ekkor szembesültem először, hogy "csicska vagyok". Persze ez akkor ott nem tudatosult bennem. Bár már akkor is feltűnt hogy a suli folyosóján a lányok ölelgetik a fiukat, engem pedig senki. Próbáltam beszélgetni velük, de mindig lepasszoltak, vagy az undort láttam a szemükben. Nem hívtak bulizni, strandolni. akkor kezdődött a szelfi őrület, senki nem csinált velem soha egy képet, vagyis pontosabban amin szerepeltem arról is levágtak és úgy rakták fel facebookra.

Gimiben aztán ez csak hatványozódott. Volt egy lány aki tetszett de amikor közeledtem hozzá csak az undort láttam az arcán. Aztán persze már mindenki rajtam nevettet, hogy mit képzelek magamról hogy incel létemre bepróbálkozok egy jó csajnál. 9.-től megalázások és kiközösítések sorozata. Elkezdtem hízni, ettől még rosszabbul éreztem magam. nevetség tárgya lettem mert, olvastam, érdekelt a filozófia és a költészet, festettem is néha. Szerintem nem is rosszúl, de senki nem értékelte őket - a személyemből adódóan. A lányok a fiújuk nemi szervéről küldtek nekem képet, hogy inkább ezt kéne szpnom. Szóval így telt a gimi, minden nap szívás volt. (Itt megjegyezném, hogy a külsőmre kis koromtól kapom a verbális abúzust ezért ilyen fóbiáim vannak a mai napig, hogy nem merek sok ember előtt beszélni pánik roham tőr rám, már lányokra se nézek mert egyrészt tudom levegőnek néznek másfelől van bennem egyfajta érzés, hogy úgy sem érdemlem meg. Mert én egy ilyen korcs vagyok - ezt nevelte belém a társadalom. Egyszer 15 éves koromban egy táborban megvertek hungarista identitású velem táborozó srácok mert tudták gyengébb vagyok és aludtam. Körbeálltak és kemény talpu papuccsal megvertek. Majd mikor kinnyitottam a szemem reflektorral elvakítottak és telenyomnak a saját fogkrémemmel. Mert más vagyok. Egyszer random abuzáltak a lakótelepünkön, 3.-os voltam mentem haza a közeli suliból. Volt hogy a tanár a fülembe ordított) Szóval ezért egyre agresszívabbá és feszülté váltam. Érettségi után se lett jobb. Erőt vettem magamon diákmelós pénzemen elmentem kondizni, de ott is csak megaláztak, röhögtek rajtam. Aztán az ideg öszseomlásom elött elmentem egy hivatásoshoz, de csak homályosan emlékszem mert ekkor már kezdtek előjönni a tünetek meg kicsit sokkos állapotban voltam. De arra emlékszem hogy utána csak sírtam egyedül otthon, hogy így történt meg. Néha a mai napig előjön, hogy magamtól is undorodok. Aztán kezdődött az elmebaj. Lényeg az hogy a meseautó vitt be a pszihiátriára, ahol egy hónapot voltam, megjegyzem túlkezelve. Olyan nyugtató volt bennem, hogy miután kiengedtek három hónap kellet hogy visszaálljak a normális működésre. Itt volt egy átmenti jobban lét aztán másodszorra már ugyan magam mentem a saját kérésemre de a rendőrök vittek. (hozzáteszem első alkalommal megvertek a mentősök) Két évig kezeltek. Mára már ki vagyok égve apátiában vagyok és nem érdekel már semmi. Elment a kedvem a nőktől (volt pár lány aki tetszett senki nem viszonozta sőt csak megaláztak), az élettől se várok sokat mert ebben az országban mindenki csak kapcsolatokkal kerül be valahova. Van három szakmám, egyikben sem kellek, jelenleg gyári állásokra jelentkeznék de oda is inkább csókos kerül. Bár most elkezdtem, fogyókúrázni de én tényleg nem várok semmit már a magyar nőktől, mert nekik csak helyes, izmos, pénzes, nagymenő kell. Akinek szétfrusztrálták az életét gyerekkora óta, annak gyakorlatilag esélyt sem adnak, nem veszik észre. pedig kis bátorítással segíthetnének rajta. Fáj kimondanom de mára eljutottam oda hogy undorodom ettől az országtól és lakóinak nagy részétől. Lehet én se vagyok hibátlan, de megértettem hogy miattuk lettem iylen. Festetem, írtam - kiröhögtek megaláztak. Ebben a magyarnak mondott társadalomban csak az agreszíó van. Roncstársadalom. Mindegy hogy jobb vagy baloldal, ugyan oylan mindegyik. Az egész ország egy morális csőd. Még a pszichológusom is undorral nézett rám hogy nem tudtam egy nőt összeszedni, ő is nő volt. A lányok minél szebbek annál beképzeltek, annál magasabbak az igényeik. Szomorú, hogy ebben a világban ön

magadért nem kellesz csak akkor ha pénzed van, ki vagy gyúrva stb. Egy cseppnyi megértés nincs itt az emberekben.