Tényleg ennyire egyszerű lenne párkapcsolatot kezdeni?

A környezetemben tapasztalom, hogy egymásnak szimpatikus fiatal felnőttek beszélgetnek pár alkalommal, aztán össze is jönnek. És ha működik, akkor együtt maradnak, ha nem, szétmennek, és bár akkor még fáj nekik, általában túl tudnak lendülni rajta. (Nyilván most nagyon leegyszerűsítve vázolom fel, de a lényeg ez.) Tényleg ennyire egyszerű lenne?

Huszonpár éves vagyok és nem volt még kapcsolatom, mert rettegek attól, hogy ha valakit túl közel engedek magamhoz, akkor meglátja azokat a tökéletlenségeimet, amiket igyekszem takargatni, és amik miatt úgy sejtem, kiábrándulna belőlem a másik fél. Számos randin voltam már, flörtölni pedig kifejezetten szeretek, ameddig mindketten tudjuk, hogy csak játékos viccelődés, viszont azon nyomban, hogy a másikon látom, többet szeretne, megijedek és igyekszem csírájában elfojtani azt, ami alakulna. Mindig ezt csináltam, hiába próbáltam megerőltetni magam és kilépni a komfortzónámból. Valahogy úgy képzelem, ha a világ túlfelén, egy teljesen új közösségben lennék, könnyebb lenne, mert még ha ki is ábrándulna belőlem az esetleges partnerem, erről csak olyanoknak mesélne aztán, akik nem tartoznak a kapcsolati hálómhoz - tehát nem jutnának el a kompromittáló infók a családomhoz, barátaimhoz (akik a világ innenső felén maradtak). Valahogy egy kapcsolat nem is illene hozzám, hiszen annyira hozzám nőtt már a szingliség - nem én idegenkedem a koncepciótól, hanem a környezetemtől tartok. Zárkózott embernek tartom magam, és több rokonom már apró tinikorom óta azzal nyomaszt, hogy tetszik-e valaki, mi van a fiúkkal, van-e valakim, és arra lettem kondicionálva, hogy ezekre a kérdésekre még inkább bezárkózzak. És azóta is ugyanez a helyzet, egyszerűen már kedvem sincs konkrét baráti neveket említeni nekik, mert elkezdenek kombinálni meg megjegyzéseket fűzni hozzá. (Nem gonoszságból, hanem mert azt hiszik, viccesek, ha szekálnak.) Közben nyilván felnőttem, de nagyon nehéz még ezt a felnőtt identitást is méltósággal viselnem, ha képtelenek akként kezelni vagy úgy egyáltalán nem megalázni (nem szándékosan, hanem...viccből, ugye), a kéréseim ellenére. Mindenesetre ez sem könnyíti meg a kibontakozásomat, pedig rengeteg embernek sikerült már mindenféle nyomás ellenére is.

Túlgondolom? Bizonyára. Főként a környezetemet elnézve. De nem tudok nem arra gondolni, hogy vajon tényleg ennyire egyszerű lenne... Mások hogy birkóznak meg az elutasítástól és a fizikai valónk megszégyenítésétől való félelemmel?

Ez több kérdés volt, csak aztán az eredeti téma magával hozta a továbbiakat is, remélem, azért kihámozható belőle a tartalom.