Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Tényleg ennyire egyszerű lenne párkapcsolatot kezdeni?
A környezetemben tapasztalom, hogy egymásnak szimpatikus fiatal felnőttek beszélgetnek pár alkalommal, aztán össze is jönnek. És ha működik, akkor együtt maradnak, ha nem, szétmennek, és bár akkor még fáj nekik, általában túl tudnak lendülni rajta. (Nyilván most nagyon leegyszerűsítve vázolom fel, de a lényeg ez.) Tényleg ennyire egyszerű lenne?
Huszonpár éves vagyok és nem volt még kapcsolatom, mert rettegek attól, hogy ha valakit túl közel engedek magamhoz, akkor meglátja azokat a tökéletlenségeimet, amiket igyekszem takargatni, és amik miatt úgy sejtem, kiábrándulna belőlem a másik fél. Számos randin voltam már, flörtölni pedig kifejezetten szeretek, ameddig mindketten tudjuk, hogy csak játékos viccelődés, viszont azon nyomban, hogy a másikon látom, többet szeretne, megijedek és igyekszem csírájában elfojtani azt, ami alakulna. Mindig ezt csináltam, hiába próbáltam megerőltetni magam és kilépni a komfortzónámból. Valahogy úgy képzelem, ha a világ túlfelén, egy teljesen új közösségben lennék, könnyebb lenne, mert még ha ki is ábrándulna belőlem az esetleges partnerem, erről csak olyanoknak mesélne aztán, akik nem tartoznak a kapcsolati hálómhoz - tehát nem jutnának el a kompromittáló infók a családomhoz, barátaimhoz (akik a világ innenső felén maradtak). Valahogy egy kapcsolat nem is illene hozzám, hiszen annyira hozzám nőtt már a szingliség - nem én idegenkedem a koncepciótól, hanem a környezetemtől tartok. Zárkózott embernek tartom magam, és több rokonom már apró tinikorom óta azzal nyomaszt, hogy tetszik-e valaki, mi van a fiúkkal, van-e valakim, és arra lettem kondicionálva, hogy ezekre a kérdésekre még inkább bezárkózzak. És azóta is ugyanez a helyzet, egyszerűen már kedvem sincs konkrét baráti neveket említeni nekik, mert elkezdenek kombinálni meg megjegyzéseket fűzni hozzá. (Nem gonoszságból, hanem mert azt hiszik, viccesek, ha szekálnak.) Közben nyilván felnőttem, de nagyon nehéz még ezt a felnőtt identitást is méltósággal viselnem, ha képtelenek akként kezelni vagy úgy egyáltalán nem megalázni (nem szándékosan, hanem...viccből, ugye), a kéréseim ellenére. Mindenesetre ez sem könnyíti meg a kibontakozásomat, pedig rengeteg embernek sikerült már mindenféle nyomás ellenére is.
Túlgondolom? Bizonyára. Főként a környezetemet elnézve. De nem tudok nem arra gondolni, hogy vajon tényleg ennyire egyszerű lenne... Mások hogy birkóznak meg az elutasítástól és a fizikai valónk megszégyenítésétől való félelemmel?
Ez több kérdés volt, csak aztán az eredeti téma magával hozta a továbbiakat is, remélem, azért kihámozható belőle a tartalom.
Igen, ez ennyire egyszerű.
Puding próbája az evés.
Ajánlom menj el pszichológushoz, ha magadtól nem vagy képes megnyílni, hátha fel tudjátok dolgozni ezt, mert ez nagyon nem jó, szerintem te is érzed.
Megkérdezhetem, hogy mi takargatnivalód lenne egy férfi előtt?
"Igen, ez ennyire egyszerű.
Puding próbája az evés."
A pudingé a párkapcsolaté nem!
#3: Olyan külső jegyek, amik objektíven nézve nem vonzók, nem felelnek meg a "sztenderdnek". Persze lehet erre azt mondani, hogy aki normális, az elfogad úgy, ahogy vagy, de ez akkor derülne csak ki, miután már teljesen feltárulkoztunk, amivel egyúttal nemcsak az elfogadásra adtuk meg az esélyt, hanem az elutasításra és a megszégyenítésre is. Ennek nyilván mindenki ki van téve, viszont aki közelebb áll az ideális/elvárt/"normális" kinézethez, azzal kevésbé valószínű, hogy megtörténik, kevésbé fognak rajta megütközni.
Az egy dolog, hogy én már nagyjából megbarátkoztam azzal, ahogy kinézek, de ha a külvilág felől közben negatív visszajelzéseket kapok, akkor kicsit nehéz elhinnem, hogy valóban lenne, aki elfogad.
Pszichológushoz már egy pár éve tervezek menni, csak valami mindig közbejött sajnos (most legutóbb a karantén). De igyekszem ismét ráállni a szakemberkeresésre.
A pudingos hasonlatot egyébként én sem alkalmaznám erre, mert az nem jár különösebb emocionális befektetéssel és kockázattal, míg egy kapcsolat lehetséges kudarca feltételezhetően igen. Erről most eszembe jutott az "aki mer, az nyer" kifejezés is, abban is van valami, hiszen ha meg se próbáljuk, nem sikerülhet. Viszont a siker nincs garantálva. Vajon megéri-e nekünk lelkileg összetörni, ha mégsem jól sül el az az alkalom, amikor először próbálunk igazán megnyílni, de csak belénk rúgnak?
Káros ez az énvédő, elkerülő stratégia, én is érzem, de egyelőre nem látom, hol a kiút belőle.
Köszönöm az eddigi válaszokat!
Pedig a pudingot meg kell próbálni, mert honnan tudod, hogy bejön-e, működik-e, ha ki se próbálod?
Én sentudtam egy párkapcsolatom elején, hogy működni fog, menet közben megismertük egymást. Aztán vagy bejött vagy nem.
"megbarátkoztam azzal, ahogy kinézek, de ha a külvilág felől közben negatív visszajelzéseket kapok, akkor kicsit nehéz elhinnem, hogy valóban lenne, aki elfogad."
Uh! Sajnállak. Ezesteben én már a plasztikai sebészeten is elgondolkodtam volna :(
Kicsit rosszul fogalmaztam, ránézésre átlagosnak tűnök, a "nem látható dolgokat", amik miatt szorongok, többnyire ügyesen rejtegetem. A negatív visszajelzések inkább olyan formában érkeznek felém, hogy mindenhol azt hallom és látom, mi a szép és mi nem az, és mindezt közben automatikusan magamra vonatkoztatom.
Gondolkoztam beavatkozásokon is, de sajnos nagyon drágák mind. És közben az is bennem van még, hogy lehet, tényleg csak túlgondolom ezt is, és valójában testdiszmorfiás zavarral meg lehetne magyarázni mindent. (Nyilván emiatt sem ártana végre egy szakembert felkeresnem.)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!