A társkeresési problémák (sikertelenség) gyakran vezetnek öngyilkossághoz?

Ha elég hülye, akkor igen.

Rondáknak nincs csajuk? [link]

Hobbik és szenvedélyek és a prostik akikkel azért átélek ezt-azt tartják a lelket bennem annyira hogy ne öljem meg magam

Többre nem is vágyhatnék

Utolsó!

Nem azert kurvázol, mert nincs más, hanem mert egy barátnovel nem tehetsz meg akármit...mig egy prostival igen.

7# hát ezt benézted!

Sosem volt barátnőm

Randim sem nemhogy kapcsolat, de a szexet nem vetettem meg, és azt csakis prostitól kaptam meg bocs

Mekkora egy iszonytató fszság az, hogy "találj hobbit"... ezt is csak az tudja leírni, akinek soha nem voltak társkeresési nehézségei. Még szerencse, hogy ti nem orvosnak mentetek, mert akkor, gondolom, egy nyílt törést betekernétek gézbe azzal, hogy "...hát, végül is már nem látszik annyira, szóval biztos nem is fáj". Van hobbim, egy kis (elsősorban online) közösség épül rá; túlzott önfényezés nélkül mondhatom, hogy az egyik legjobb vagyok benne, a munkásságomra és kitartásomra én még csak abszolút pozitív, dicsérő szavakat kaptam és ha bárkinek bármilyen információra van szüksége, az elsők között vagyok, akit megkeresnek vele. Van diplomám, és van egy ősrégi, de üzemképes autóm, sőt most csinálom a C-s és a D-s jogsit is. Elmondható, hogy egy átlagos férfi vagyok. Ennek ellenére 27 évesen is szűz vagyok, és persze nem azért, mert nem próbálkozok. Nekem egy időben napi szinten CSAK az öngyilkosságról szólt minden gondolatom, egészen addig, amíg el is jutottam az elhatározásig. Már ott tartottam, hogy megteszem: összekészítettem mindent, a helyszínre is eljutottam, előtte pedig jól bepiáltam. Aztán egy hang megszólalt: "nekem még dolgom van". Nyilván ne misztifikáljuk túl a dolgot, mert nem hiszek semmiféle természetfelettiben, így mindössze annyi történt, hogy mivel kicsit be voltam bszva és az életösztönöm bekapcsolt, enyhén hallucináltam, de valamiért azért mégis hittem ennek a gondolatnak, hangnak. Életem legnagyobb átqrása volt valójában, hiszen azóta -4 év alatt- sem változott semmi. Eddig három nő környékezett meg, akikből kettőre alapvetően sem tudtam volna nőként tekinteni, a harmadikkal meg az elviselhetetlen természete és lustasága miatt nem voltam képes foglalkozni - mindenki más, aki nekem tetszett, még leköpni se lett volna hajlandó. Igazából bár az öngyilkosság a fizikai értelemben véve nem sikerült, de szellemi értelemben igen: azóta minden, ami egy embert emberré tesz (vagy ahogy ugye maga a szó is kiemeli: amitől emberségesnek mondható), az kiveszett belőlem. Együttérzést, sajnálatot, szeretet, törődést senki iránt nem tudok már érezni. Amikor én szinte nyüszítettem a fájdalmamban, nemhogy nem foglalkozott velem senki, de még belém is rúgott? Jó! Akkor ugyanezt adom vissza én is a társadalomnak, semmi probléma!

Hogy mi vezetett odáig, hogy senkinek ne kelljek? Van rajtam egy 25 kiló túlsúly (172 centire vagyok kb. 90 kiló), illetve szinte teljesen aszociális vagyok, igazából az se lepne meg, ha kiderülne, hogy van egy enyhe(?) aspergerem. Viszont mivel társkeresőkön retusált, jól beállított fotóim vannak, amiken alig látszik, hogy dagi vagyok, így joggal feltételezhetem azt is, hogy még ha lefogynék, akkor is ugyanolyan undorítónak tartanák a pofámat is a csajok, mint most - akkor meg minek erőlködjek?